Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

A 150 éves Dorottya

Más, hogy az övénél nincs jobb tajték-pipa. Némelyik dicsekszik futos agarával, Vagy ennyi lépésre járó puskájával. A dámák előtt is forr sok matéria: Az a szép gavallér kinek az úrfia? Az a jeles köntös ugyan hol készüle? Az a fülönfüggő mennyibe kerüle? Mért van ennek s annak most oly ritkasága? A kávé, a cukor mért oly méreg-drága? — E történt meg, itt is. Már az ebéd végén Liber atyánk s Cornus országlott a gégén. A kis magyar Kánaán nemesi társadalmának és szellemi fonákságának reális rögzítését kapjuk. Igaz, nem olyan éles a Dorottya gúnyja, mint a Béka-egérharcé, vagy az Istenek osztozásáé. Ezekben a kákatövi és mennyei diétán, a mocsári hadat és az antik világ isteneit Arany Elveszett alkotmányát megelőzve, mint a magyar rendiség betegségeinek képviselőit vonultatta föl. A Dorottyában, a költővel együtt szinte családon belül vagyunk, melyet nem kisebb dolog, mint a házasságkötés reménye hozott össze a kaposi Fő utca 1. alatti Eszterházy kastélyban. A kastély csak jelképes. Valójában mindig tiszttartó lakás volt. Maga Csokonai Hedrehelyen és Cs.ökölyben írta eposzát és mindössze csak két esetben fordult meg Kaposváron, akkor is kényszerből. Először Széchenyi Ferenc főispán beiktatása alkalmából, másodszor pedig fogfájása miatt, amikor a mai, a kcajtó ívén 1774 jelzésű .Arany oroszlánhoz" címzett patikában Pyrker József patikárustól porokat vásárolt. A Dorottya szatírája családi jellegű. A költő éles nyelvét kedves emlékek fékezik. Inkább csak alaposan kiborotválja az arcokat és csípős alkohollal permetezi, miközben egyre kezében tartja a komikum pengéjét. El kell ismernünk, atyjától örökölt tehetséggel villogtatja végig egész eposzán. A második könyv tánc jeleneteiben különösen. E képek figurái, festése szinte Herend porcelánjaiba kívánkoznak. Olvassák el, különösen azok, akik Csokonai kapcsolatát mind inkább igyekeznek lazítani a rokokóval. Ez nemcsak meddő, de irodalmunk egyik igen értékes és egyéni arcú fejezetének megcsonkítását is jelenti. A magyar rokokó jellegét itt három egymásután következő tánc leírásában szemlélhetjük. Ügy fonódik össze e rajzokban a negédes kecsesség a népi és természeti hasonlatok szókimondó nyerseségével, mint egy szérűbe épített filagória díszeire a ráfuttatott vadrózsa és paszuj indája. A szép „manérral" és „főhajtással", „sétáló lábokkal" lejtő minét így zárul: Egymásnak oldalvást suhanva lejtenek. Mint midőn szerelmes gór-jércéje megett A dagályos kakas érezvén meleget, Enyelegve játszik, taréját berzeszti,