Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Janus Pannonius

JANUS PANNONIUS A magyar irodalomtörténet Balassi Bálint és Zrínyi Miklós előtt, az ismert és ismeretlen szerzőjű himnuszok költőin kívül, csak Janus Pannoniust, családi nevén Csezmiczei Jánost tartja számon, mint jelentős lírikust, öt is inkább a tudomány művelői, akik irodalom- és művelődéstörténettel foglalkoznak. Irodalmi közvéleményünk, az olvasóközönség alig tud róla egyebet, mint azt, hogy a XV. században élt, verseit latinul írta és Mátyás reneszánsz udvarának egyik humanistája volt. Néhány lexikális sort hallomásból, vagy esetleg a volt pécsi Janus Pannonius Társaság folyóiratából. Műveit nem olvasták, hiszen e klasszikus epigrammáknak és elégiáknak szépségét a latin szöveg úgy takarja, mint a gyöngyöt a kagyló héja. Ez természetes is, mert a latinos műveltség hanyatlásával együtt homályosult Janus költői dicsősége is. Századokkal ezelőtt sem volt könnyű olvasmány. Még a latinban és görögben otthonosaknak is magas feladat volt a poéta doctus „szeráfi férfiú" műve. Gondoljunk csak Berzsenyi mitológiai képeire, melyek a legazúrabb-tisztaságú költeményeknek élvezését is oly sokszor elgondolkoztató emlékezéssel toldják meg. Ez áll Janus Pannoniusra is, de még se legyünk igazságtalanok hozzá és nézzük a kor szemével, amikor mindez — ami ma nehézzé teszi — annak tudása természetes volt. Képzettsége ma is tiszteletet parancsol az olvasóra. Különösen akkor, ha tudjuk, hegy mindez egy Ferrarában tanuló alig 13—• 20 éves csodagyermek szellemének versekkel játszó villogása. Egy ..hegyentúli" magyar ácsmester fiáé, akinek emlékező tehetségét a kortárs Battista Themistoklesszel, Theodektesszel, Kineasszal és Crassusszal hasonlítja össze és akit édeanyja, az esztergomi érsek húga, szinte a magyar népdal soraiba illőn, fonással-szövéssel keresett pénzecskéjéből „nehezen tartott" és iskoláztatott. Ennél a pontnál kínálkozik alkalom arra, hogy Huszti József Janus Pannonius lírájára vonatkozó fejtegetéseit helyesbítsük. Mindezt azért, így elöljáróban, hogy már jó előre eloszlassuk azt az értékcsökkentő hiedelmet, mely Huszti szerint is abban jelentkezik, hogy még ő is költőnk műveiben „az élet és költészet között szakadékot" lát. Rátetéz erre még, hogy szerencsésnek tartja Hegedűs István kifejezését is, „hogy Janus a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített." Az a költő, akinek szívéhez az anya oly közel áll és aki nem egy meghitt elégiában örökíti meg gyermeki szeretetét, annál bizony „az élet és költészet között" nem lehet oly nagy az űr.