Balázs Árpád: Egy új somogyi falu, Rácegres története 1945-1960 - Somogyi Almanach 5. (Kaposvár, 1960)

— Akkor a cselédsóhajok egybeolvadtak. Űj házakról álmodtunk, amilyen ez itt, a mostani. De a mostani házak, falvak nem is az égből pottyantak Somogyországba. . . Kaponya Mihály szívesen mesél a múltról, hiszen ismerőse az egykori uradalmi világnak. Űj házakról álmodtak. Egészen negyvenötig. Akkor egyszeriben az ősi földre tenyereltek. Eszterházy hercegtől a földet visszavették. Kaponya tudja. A cselédség őt, Kaponyát a földosztó bizottság elnökévé tette. Az uraságnál kocsis volt. Látott tehát elég házat, falut, várost, legalábbis annyit, hogy a földosztás után az emberek elé állíthatott: — Építünk új falut, új országot — mondta. S az uradalmi istállókból, cselédházakból maga is hordta a dombra a téglát. Azután a szomszéd község orvosa a figyelő szemét őrá, Kaponya Mihályra emelte: — Ha majd házat, falut építenek — szólt az orvos —, akkor okosan építsenek. Ügy történt. Kétszobás, konyhás téglaházakat építenek. Egyik-másik ház elé még oszlopot is tettek. Hogy tornácuk is legyen, hogy az oszlop, a tornác védje a gyereket, az anyát, kedves mindnyájukat. A házakat észak—dél irányban építették. Az ablakokat nagyra méretezték, emiatt magukat nagyobb adókivetéstől nem féltették. A ház végébe szilvát, diót, gyümölcsöt meg szőlőt telepítettek. A szőlővel megjárták. — Mér haragszik öregapám a szőlőre? — kérdi a meseszünetben a nyakát nyújtó unokája. Miért is? Bőven terem a direkttermő noha, de ha a levéből kiadósat iszunk, úgy bambán, bután ásítozunk. — Mi, cselédemberek — magyarázza Kaponya az unokájának — irigyeltük a kisparasztokat, akik nemcsak sós könnyet, de szőlőt is szüreteltek. Az őszi időkben csurgott a nyálunk. Mustra, újborra vágytunk. Az új faluban gyorsan, mielőbb szüretelni akartak. Nohát telepítettek. Van is boruk, de már ittak belőle eleget. Jobbat kéne már szüretelni... — Emlékszel, anyja? — kérdi Kaponya a hites feleségét. — Egy szekrény, egy ágy. — Meg egy szék járt a cselédnek. — Annyi. A stafirung. . . — Volt olyan cselédház, hol két cseléd lakott egy szobában. — Volt. — Olyan öreg szüle is, ki mindig köhögött. — Meg tüsszentett.. . Az ám, a tüsszentés — gondolta Kaponya — az egyszer volt, igaz volt, öregasszonyra, aki a lefekvés előtt paprikát szórt az orrába, hogy attól sokáig tüsszentsen. Olyankor a fiataloknak, a dunyha alatt kucorgó új házasoknak, a menyecskének illett az öregasszonyt köszönteni. Eképpen : Egészségére, cigányvaros fattyústól, minden beteg pereputtyostól... A tüsszentés, a jókívánság eltartott éjfélig is, vagy egészen hajnalig. Addig bizony a fiatalasszony szakadatlanul mondta a mondókáját. Mi történt volna, ha az anyós tüsszentésére nem kíván jó egészséget a me-