Volly István: Somogyi „Kalevala”. Vikár Béla Somogyban - Somogyi Almanach 4. (Kaposvár, 1959)
»■Népnevelésünk egy nagy hiányban szenved: nem gondoltunk arra, hogy népünket neki való, de mégse ponyva jellegű olvasmányhoz juttassuk. Ilyenek lennének a nép saját dalai és meséi. Kiadtak ugyan sok ilyen gyűjtést (Kisfaludy Társaság, Kálmány Lajos, stb.) de mindegyiket tudós magyarázatokkal kísérték, amelyeket népünk meg nem értvén, a kiadványokat egyáltalán nem fogadta el, úgy, hogy kevés faluiban találkozik egy-egy véletlenül oda került és ott parlagon heverő példány a művekből. Az Akadémia volna hivatva ily kiadványokat közzétenni, hogy a háború befejeztével saját dalaiban és meséiben gyönyörködhessék. Minden faluba kellene ilyeneket eljuttatni.« Népi tánc- és dalbemutatókat is tervez, pedig még háborús állapotban van az ország, de ő már előre lát: »Lajoskám, hidd össze a fiatalokat, hadd táncolják azokat a régi szép táncokat!« Utoljára is Somogyba vágyott... A versek, a levelek, a tervek voltak a gyertya utolsó fellobbaná- sai. Nyugdíja késése nyugtalanítja. Levelez az »illetményravatallal, illetve ílletményhivatallal, majd egyenest az akkori miniszterelnökhöz fordul és a beadványt így írja szójátékkal: »dálnoki Miklós Bélának — dalnoki Vikár Béla« .. . Erre sem jött pénz. Különösen megható legutolsó családi levele, unokaöccséhez, Vikár Gyulához Somogyba: »hozzátok költöznék! Gondold meg és igyál! Budapesten ki se szállnék . . .« 1945. VIII. 7-én írta, — utolsó levele szerint tehát Somogyba vágyott... 1945. szeptember 22-én jókedvvel, dudorászva ébredt. Fáni nénit arra kérte, hogy mondjon valami jóféle somogyi nótát. — Nincs énnékem kedvem! — mondta az öreg házibútor, és cirógatta az ágyon nyújtózó, elgyengült aggastyán kezét, nyugtalanul mozgó hosszú ujjait.. . Délután kettőkor rövid időre magára hagyta. Mire visszatért, Vikár Béla csendesen elaludt örökre. A gyorsíró ujjai megpihentek. Pesti barátai a mostoha viszonyok között kiharcoltak egy beteg- szállító autót, de mire odaért, csak holttestet talált. A nyugdíj is megérkezett: nem volt elég a temetésre. Hosszú, ősz szakállal feküdt a ravatalon a tudományos népdalgyűjtés elindítója. Dunavecsei sírja körül a néptanítók, az iskolásgyerekek és a parasztemberek álltak: utoljára jöttekel ahhoz a Vikárhoz, aki a népdal- gyűjtéseikor mindig őket kereste először... És a sír felett búcsúzó fecskék szálltak az őszben Somogyország felé, a kedves szülőföld felé... Vikárt a síron túl is kíséri kedves somogyi nótája: »Amerre én járok« dallama, sorsához simuló népi szöveggel: Repülj fecském, repülj, A Dunán keresztül, Szállj le babám ablakára, Maga van egyedül. 61
