Volly István: Somogyi „Kalevala”. Vikár Béla Somogyban - Somogyi Almanach 4. (Kaposvár, 1959)
így kezdődik: Amerre én járok, szeretnek a lányok, szeretnek, mert rnindenikkel nagyon szépen bánok... Hát bizony az volt az első, hogy a nagyobbik lányt szépen az ölembe vettem, a húgát meg szépen átkaroltam és azt mondtam nekik: — Nézzétek, nem akarok én mást, csak egy nótát keresek. Tudom az elejét, de nem tudom, hogy van tovább. S elénekeltem előttük a Kalotaszeg minden falujában jól ismert közkedvelt »menyasszony-búcsúztató« első két sorát: »Jönnek, jönnek, majd elvisznek, — Hol a pártám, hogy készüljek?« — Melyik kalotaszegi leány tudna ennek ellenállni? Hisz ez a dal azt a boldog pillanatot juttatja eszébe, amikor búcsúzván a szülei házától, a vőlegény házába költözik. A lányok csakugyan menten rá is kezdték. A többi azután magától ment.« A két kalotaszegi mimóza Kulcsár Katalin, Pálinkás és Gergely Erzsébet 16 éves leány volt. Nevük és tucatnyi daluk igen furfangos módon került bele a Magyar Népzene Tára Lakodalom című kötetébe! Vikár Béla rájött, hogy a női hangot tisztábban adja vissza a fonográf. Ezért sűrűbben fordult a fehérnépekhez. Ha kellett hát csellel, furfanggal, tréfával, a fonográfra csempészett tréfás bemondással mindig dalra olvasztotta a fagyos ajkakat. Öreg asszonyoknál, fiatal lányoknál elért hasonló sikereire mondta, hogy »a népdalgyűjtőnek nemcsak a néprajzhoz, hanem a fehérnéprajzhoz is érteni kell!« Kaposvár és néhány megye-széli falu Somogy megye székhelyén, Kaposvárott 1898 tele küszöbén fonográféit, Vikár Béla. Valószínűleg Alsókról hazautaztában meglátogatta földijét, dalszerző-társát, Pete Lajos szolgabírót. Az ő hangját is kipróbálta a fonográfgépen... De előbb még valamit kiügyeskedett a népdalgyűjtő. Valószínűleg a megyeháza hivatali szobájában összebarátkozott az ügyes-bajos dolgaikat végző vidékiekkel és gyorsan egy féltucatnyi népdalt gyűjtött - a megye legtávolabbi sarkaiból valóktól. Nem valószínű ugyanis az, hogy télvíz idején két népdalért Kaposvártól 70 kilométerre északnyugatra Nemesdédre utazott, majd kettőért 60 kilométerre északra Tabra. közben egyért Szóládra, kettőért Kötsére, a Balaton mellékére — mikor mindezt a fűtött hivatali szobában is megkaphatta! A nemesdédi Szabó Imre Fehér László balladáját énekelte, a tahi Weisz Arnold Bogár Imre balladáját, Zavaros a Tiszát, a szóládi Balassa Károly egy Sobri-dalt, a kötsei Faragó Lajos pedig a jóízű csárdást, a Szürke szamár szomorodik szöveggel és egy népies műdalt. (Bartók Béla: A magyar népdal című összefoglaló könyvében — tévesen — ezek a Somogy megyei falvak is úgy vannak számbavéve, mint amelyikben Vikár járt.) A tabi öregek ma is jól emlékeznek Vikár szokatlan nevű népdalénekesére, Weisz Arnoldra. Weiszék kocsmáros-malmos család voltak. 1944-ben deportálták őket, és a népdalénekes Arnold akkor állítólag öntő
