Récsei Balázs (szerk.): Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 45-46. (Kaposvár, 2018)
Récsei Balázs: Az első világháború kaposvári emlékezethelyeinek történetéből
AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KAPOSVÁRI EMLÉKEZETHELYEINEK TÖRTÉNETÉBŐL RÉCSEI BALÁZS A történelem felgyorsult. E metaforán túl azonban fel kell mérnünk, amit a kifejezés jelent: minden elmúlt dolog globális észlelésének a véglegesen befejeződött múltba való egyre gyorsabb átbillenését-egy egyensúly felbomlását. Nem más ez, mint a történelem iránti érzékenység dinamikája révén való kiszorítása annak, ami a hagyomány melegében, a szokás hallgatagsá- gában, az ősi ismétlésében még megélt tapasztalat maradt. Nem más ez, mint az elmúlt idő jegyében az öntudat ébredése, egy mindig újrakezdődő valami bevégzése. Csak azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs. (Pierre Nora) Az alábbi írás egy kiterjedtebb kutatás előzetes részeredménye. Terjedelmi okokból itt csak ízelítőt tudok adni a szerteágazó témából, illetve kéziratból. A munka során igyekeztem feltárni az első világháború 1945 előtt tervezett, illetve megvalósított kaposvári emlékezethelyeit. Az alapkutatás nem mellékesen arra is vonatkozott, hogy ezeknek az emlékezethelyeknek milyen szerep jutott az adott időszakban. Kik, mikor és milyen alkalmakkor „használták”, illetve tisztelték meg ezeket a helyeket, illetve mi lett a sorsuk? Mennyiben szolgálták a gyászmunkát? Az emlékezethely fogalmáról Az emlékezethely fogalmát Pierre Nora nyomán használom.1 Nora szerint a folyamatosság érzése a modern korban eltűnőben van. Az emberek kényszerűségből helyekbe, objektumokba költöztetik át a történeti tudat jelesebb csomópontjait. Monumentumokkal „láthatóvá” tesznek történéseket, személyeket, helyeket, mivel a hagyományos, kollektív emlékezet már nem működik a tömegtársadalmakban, annak korábbi közege szétzilálódott. Az emlékezethelyek elsősorban maradványok, az emlékezetmegőrző tudat mintegy végső formái egy olyan korban, amely azért alkotja őket, mert már nem ismeri, nem ismerheti őket a korábbi, évszázadokon, évezredeken át működött módon, a szóbeli hagyományozás által. Az emlékezethely fogalmába beletartoznak a múzeumok, a levéltárak, a temetők, a hivatalos ünnepek, a különféle évfordulók, az emlékművek, a szentélyek, amelyek mind egy-egy régi kor határköveiként léteznek. Több-kevesebb sikerrel az örökkévalóság illúzióját próbálják kelteni. A varázstalanított, szekularizálódott társadalom szertartásigényét igyekeznek pótolni. Az emlékezethelyeket az az érzés hozza létre és élteti, hogy már nincs spontán emlékezet, amely a tradicionális társadalmak immanens része volt. Az emlékezetmegőrző rítusok, cselekedetek már nem mennek végbe természetesen, ezért 1 Pierre Nora: Emlékezet és történelem között - a helyek problematikája. In: uő: Emlékezet és történelem között. Budapest, 2010, Napvilág. Ford. K. Horváth Zsolt. 13-33. p. 115
