Somogy megye múltjából 2013 - Levéltári Évkönyv 42. (Kaposvár, 2013)
Szíjártó M. István: Főméltóságok a 18. századi Magyarországon
FŐMÉLTÓSÁGOK A 18. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON SZÍJÁRTÓ M. ISTVÁN Az 1608. évi koronázás utáni 1. törvénycikk Magyarország egyik rendjét a következőképpen definiálja: barones seu magnates. A különbség a barones és a magnates kategóriája között a hivatalviselésben ragadható meg. A mágnások kilétét 1608-ra egyértelműen meghatározta a szokás: a tituláris arisztokrácia nem hivatalviselő tagjai tartoztak ebbe a kategóriába. .Magnates defamiliis extra ofßcio,” ahogy 1741-ben Kolinovics Gábor fogalmazott. ,A többi főrendek” - így definiálták a mágnásokat az 1792. évi országgyűlési naplóban. Ebből kiindulva azt mondhatjuk, hogy a barones kategóriájába valameny- nyi (fő)hivatalt viselő főnemes beletartozott - illetve (a század utolsó harmadától növekvő számban) a főhivatalokat viselő köznemesek is. Jelen tanulmány azt tűzte ki céljául, hogy erről a csoportról átfogó és rendszerezett bemutatást adjon a 18. századra való tekintettel, összefoglalja az intézménytörténeti szakirodalom megállapításait, és ezeket helyenként újabb társadalomtörténeti kutatások eredményeivel egészítse ki, végül pedig röviden összegezze a kérdés legfontosabb forrásait és szakirodalmát. Először a barones legmagasabb presztízsű csoportjáról esik szó, akiket zászlósuraknak, másképpen országbáróknak {barones regni) nevezünk. Ide tartoztak az országos és az udvari főméltóságok és a pozsonyi gróf. A magyar nemesi testőrség kapitányának méltóságát az 1765. évi 6. törvénycikk iktatta a zászlósurak sorába. Az országbárók bemutatását követően a koronaőrökre és a főispánokra térünk rá, akik szintén a barones csoportjába tartoztak. Bemutatásukat követően külön említést kell tennünk némileg speciális helyzetük miatt a kancellárról, a kamaraelnökről és a személynökről. Végül vázlatosan áttekintjük a főméltóságok hivataltörténetének és társadalomtörténetének fontosabb forrásait és irodalmát. Az országos főméltóságok A nádor {palatínus, eredetileg comes palatínus, de amikor ezt a méltóságot a 18. században herceg töltötte be, őt princeps palatínusnak címezték) a magyar rendiség első számú méltósága volt, tiszte szerint közbenjáró a király és a nemzet között. Élethossziglan választotta az országgyűlés az uralkodó által áhított négy jelöltből, akik közül kettőnek katolikusnak, kettőnek pedig protestánsnak kellett lennie. (A 18. században a protestáns jelölteknek már semmi esélyük sem volt, de még a két katolikus esélyei sem voltak azonosak, egyikük megválasztása közfelkiáltással minden esetben előre borítékolható volt.) A 18. századra a nádor középkori méltóságának csak az árnyéka maradt meg, de még így is ő volt az első a király tisztviselői között a Helytartótanács és a Hétszemélyes Tábla elnökeként, és ő volt a jászok és a kunok főbírája is, valamint a felsőtábla és az egész diéta elnöke. Nádor helyett két alkalommal is királyi helytartó állt a magyar közigazgatás és a bírói szervezet élén, az uralkodócsaládba beházasodott Ferenc lotharingiai herceg (1732-1741), majd Albert szász- tescheni herceg (1765-1780). Noha jogkörük nagyjából megegyezett a nádoréval, mivel ők nem tettek a rendek előtt is esküt, nem volt feladatuk a nemzet képviselete az uralkodó előtt, kinevezésük teljesen uralkodói jogkörbe tartozott, és bármikor visszahívhatóak voltak. Egyértelmű, hogy az uralkodó számára kedvezőbb volt helytartót kinevezni, mint nádorválasztás céljából diétát összehívni, ahogyan azt 1608 óta a törvények előírták. Amint viszont összehívták a diétát, az (1741-ben, majd 1790-ben) a helytartó helyébe azonnal nádort is választott, mert annak a koronázási szertartásban igen fontos szerepe volt. A diéta elnökeként a nádornak egyfelől közvetítő szerepet kellett játszania: az uralkodó felé a magyar rendiséget képviselte, másfelől pedig az országgyűlés ülésén a király politikájának legfőbb képviselője, „pártja” vezetője volt. Mindazonáltal a diéta politikai súlypontjának az alsótáblára való tolódásával a 18. század második felében ez utóbbi szerepe erősen csökkent, és rovására is előtérbe került ugyanebben a funkcióban a személynök. A nádori méltóságot a 18. században herceg Esterházy Pál (1681-1713), gróf Pálffy Miklós (1714-1732), gróf Pálffy János (1741-1751) és gróf Batthyány Lajos (1751-1765) töltötte be, vagyis a korábbi századokban felemelkedett magyar elit krémje juthatott csak 7
