Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 36. (Kaposvár, 2005)

Csóti Csaba: A Somogy megyei izraelita középponti választmány dokumentumaiból, 1868 (forrásközlés)

második felére inkább csak „alakot öltő", mint „kikristályosodó", az identitás kérdéséről alkotott véleménye.

5 A neológ szemlélet alapján a zsidóság emancipációja és asszimilációja a magyarsághoz lehetségese és kívánatos. A neológok hangsúlyozottan polgári társadalomképe szerint a zsidóság leginkább vallás, mely vallási kötődés kulturális sajátosságokat is hordoz(hat). A neológok elfogadták és vallották, hogy a polgári társadalom az egyén választásának társadalma, ahol az előítéletek és a rendi válaszfalak fokozatosan megszüntethetőek. A magyar zsidók történelmének e szerint a szemlélet szerint konkrét célja van. Ez a cél az emancipáció és az asszimiláció, ami csak akkor érhető el, ha a magyar társadalom befogadó és toleráns, a zsidóság pedig magyar identitású. Ez utóbbi kívánalom egyik alapfeltétele a neológia hívei szerint az általános magyar (végeredményben keresztény) kultúrától látványosan elütő zsidó vallási-kulturális szokások átalakítása, modernizálása volt. A neológia hívei ezért igyekeztek a vallási gyakorlatot a többségi társadalom számára „elfogadhatóvá", a hitközség tagjai számára pedig a többségi társadalom által kialakított mindennapi életkeretekhez illeszkedővé tenni. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az sem, hogy a neológia önmagáról és a zsidó identitásról alkotott véleményét a pozitív állítások mellett negatív önmeghatározással is igyekezett alátámasztani. Ez a negatív önmeghatározás elsősorban az egyébként rendkívül heterogén, számos irányzatot egyesítő ortodox táborral szemben fogalmazódott meg. E felfogás szerint a neológia nem maradi, míg az ortodoxia az; a neológ szemlélet korszerű és nyitott, míg az ortodoxia korszerűtlen és zárt. Ezzel szemben a korabeli megnyilatkozások alapján úgy tűnik, hogy az ortodoxia világképét részben továbbra is a rendi társadalomban kialakult minták, szokások, felfogások befolyásolhatták. így, bárhogy is igyekeztek a művelt ortodoxok e kijelentés „élét" tompítani, a zsidóságot a magyarságtól különböző népnek tekinthették, mely a polgárjogúsítással immár a magyar nemzet, mint politikai nemzet, teljes jogú tagjává vált. Leegyszerűsítve e probléma úgy is megfogalmazható, hogy a „nép" és a „nemzet" kettős, megkülönböztető fogalompárjában gondolkodhattak. Az ortodoxia, a polgárjogi egyenlőség elfogadása mellett, végső soron a nemzeten belüli kisebb csoport különállóságát képviselte. így az 1848/49 előtti korszak vonatkozásában Katzburgnak minden bizonnyal igaza van akkor, amikor úgy véli, hogy az ortodoxok számára „a fennálló állapotok...előnyösebbek voltak...; a polgári jogok hiánya nem izgatta az orthodoxokat"

6 Az is kétségtelen azonban, hogy a polgári jogegyenlőség hiánya a forradalom és szabadságharc előtt az egész magyar társadalom problémája volt, melytől a zsidóságot, igaz már repedező, ám mégiscsak erőteljes rendi válaszfal különítette el. így talán nem túlzás azt állítani, hogy katzburgi értelemben a „fennálló állapotok" az emancipációs törvény előtt a zsidóság tömegei számára és nem csupán a hitéleti ortodoxia hívei számára voltak „előnyösebbek", hiszen működő rendszerbe foglalták a zsidóság életét, egy olyan országban, ahol a polgári jogegyenlőségben a többségi, keresztény társadalom tagjai, különösen 1848 előtt, sem részesedtek. Ez a helyzet azonban az emancipációs törvény elfogadásakor már nem állt fenn és számos ortodox megnyilatkozás bizonyítja, hogy a jogegyenlőséget ők is komoly vívmánynak tekintették. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az ortodox tábor, mint azt Jakov Katz bizonyította, nagyon heterogén volt.

7 A karizmatikus-fundamentalista hászid csoportok az Izraelita Egyetemes Gyű5 E témában a korábbi munkák egy részének szintézisét is nyújtja Katz, 1999. 6 Katzburg, 1999. 63. p. 7 Mint lektorom, Kövér György felhívta rá a figyelmemet, az ortodoxia sokszínűségét, kategorizálásra törekedve, a legplasztikusabban valószínűleg Michael Silber fogalmazta meg, aki lényegében négy irányzatot különített el az ortodox táboron belül. Vö. Silber, Michael: The Emergence of Ultra-Orthodoxy: The Invention of a Tradition. In The Uses of Tradition. Jewish Continuity in the Modern Era. Szerk. Jack Wertheimer. New York - Jerusalem, 1992. 23-85. Ugyanakkor figyelmet érdemel, hogy Jakov Katz - hasonlóan Silberhez - az ortodoxia sokszínűségét mutatja ugyan be, ám tartózkodik az irányzatok „megszámlálásától" (vö. Katz, 1999. 80-96. p., 150-166. p.), bár meg kell említeni, hogy az irányzatok négynél több csoportba sorolását egyértelműen Silber sem zárta ki. Katz a kettejük tanulmányaiban mutatkozó - a már említett különbségből fakadó - finom értelmezési eltérések magyarázatát különböző vizsgálati céljaikban látta. (Vö. Katz, 1999. 96. p. 1. jegyzetpont.) Számomra úgy tűnik, hogy a két kutató a lényeget tekintve azonos helyzetértékelésén belüli eltérések sokkal inkább az eltérő kutatói habitusoknak, semmint eltérő céloknak köszönhetők. Az is kétségtelen azonban, hogy e kérdésben számomra Katz kevésbé kategorikus fogalmazása tűnik kifejezőbbnek.