Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 33. (Kaposvár, 2002)
Kaposi Zoltán: Egy középbirtokosi família 100 éve Somogy vármegyében (A Somssich-család felemelkedése)
el Szakácsiba, s ez kísértetiesen egybe esik a már korábban jelzett 1736-os Somssich-féle birtoklási időponttal. 6 Mindenesetre valószínű, hogy Somssich Antalnak nagyobb tervei lehettek, mintsem Somogy nyugati - elég elhagyatott, mocsaras - részén élje le az életét, földszerző, birtoképítő aktivitása csak most kezdődött. Ennek a folyamatnak két lényeges eleme volt. 1. Pontosan akkor, amikor politikai tevékenysége kezdett túlnőni a megye határain, 1741. szeptember 22-én donatióként kapta Sard és Simonfa falut, valamint Kadarkút és Csákány jószágok egy részét. Az adomány után 1746-ban a „saardi" (sárdi) előnevet is megszerezte. 7 Ez a birtokszerzési forma teljesen megszokott jelenség volt ebben az időben, a potenciális birtokos némi készpénz lefizetése fejében megszerezhetett olyan fiscalitást, amely éppen elhagyatott, senki által nem használt terület volt. A sárdi királyi adományt 1757-ben megerősítették. Sárd lakott település maradt végig a török koron keresztül, s bár népessége a 17-18. század fordulója körüli időszakban némileg csökkent, továbbra is jelentős falunak számított, 1695-ben 14 háztartást jegyeztek fel a faluban, egy évvel később adataink szerint 120 köbölnyi szántóval rendelkeztek a helybéli lakosok; 1699-ben 33 háztartást, 1712-ben pedig 34 háztartást írtak össze a faluban. Az 1720-as országos összeírás szerint ugyan csökkent a háztartások száma, ám ennek nem biztos, hogy nagy jelentőséget kell tulajdonítani, ismerve az összeírás keletkezésének körülményeit. Mindenesetre Kováts Zoltán becslése a falu lakosságát 300-350 főre tette 1720 környékén. 8 A falu közel feküdt Kaposvárhoz, s ez azért fontos, mert az 1740-es évektől a vármegye közigazgatási központja egyre inkább az Esterházy-mezőváros lett. Sárd megszerzését követően, valószínűleg a század közepe felé építette fel Somssich Antal a barokk stílusjegyeket mutató sárdi házának (a későbbi kastélynak) első részét. Az eredeti kastély, amely a forrásokban a Somssichok által említve mindig csak „sárdi /níz"-nak neveztetik, egy észak-déli irányú épület volt, amelynek a nyugati oldalán középen volt a bejárata. Kezdetben vélhetően a tetőtere még nem volt beépítve, ám méreteiből következően nem ház, hanem inkább egy kúria és kastély közötti úrilaknak tekinthető. (A kastélynak a mai formára való bővítése a 19. század utolsó harmadában és a 20. század első évtizedében történt.) 9 Eddigre már igen nagy befolyású emberré vált Somssich a vármegyében, s ez a befolyás kiterjedt a szomszédos zalai területekre is. A földbirtokosnak köszönhetően Sárd 1757ben országos vásár tartására nyert szabadalmat, ezzel is növelve tulajdonosa és lakossága lehetőségeit. (A második világháború végéig Sárd maradt a família elsődleges birtokközpontja.) Nem hallgathatjuk el, hogy egymásnak ellentmondó adataink vannak arra vonatkozóan, hogy kezdetben Sárd település még Vickard Ferenccel közös szerzemény volt, s csak akkor került véglegesen Somssich Antal birtokába, amikor Vickard meghalt. 10 Sárddal együtt kapta Somssich Antal Simonfa possessiót is, ami azért sem lehet véletlen, mivel korábban a két birtok azonos tulajdonosok kezén volt: Guary Gábor és Póka Miklós voltak a földesurai még az 1720-as évek vége felé is. 11 Ám a két tulajdonos későbbi pályafutá6 MOL. R. 319. 194. p. 7 Nobilitaria, Somssich. 80. p. 8 Kováts Zoltán: Somogy megye népesége a 17-18. század fordulóján. Kaposvár, 1969. Táblázatok 9 Szántó László: Somogysárd. Budapest, 2000. (100 falu könyesháza). 126-127. p. Iu Az értelmezési nehézséget az okozza, hogy a Somssichok sárdi adományozó levelében szerepel a a Vickard Ferenc név, ám sem előtte, sem utána a falu birtoklásával kapcsolatosan már nem bukkan fel. Lásd ehhez: Kanyar József: A Somssich-család levéltárának és könyvtárának pusztulása a második világháborúban. In.: Kanyar J.: „Múzsáknak szentelt kies tartomány". Kaposvár, 1983. 265. p. 11 Magyarország vármegyéi és városai.. Somogy vármegye. Szerk. Csánki Dezső. Bp. Országos Monográfia Társaság, é.n. 596. p. (Továbbiakban: Csánki)
