Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 31. (Kaposvár, 2000)

Lagzi István: A Magyarországon internált lengyel katonák evakuációja a magyarországi „északi és nyugati régióból" 1939-1941

bizonyítéka, hogy mint internált tiszt engedélyt kaptam a magyar táborparancsnoktól (nevére nem emlékszem), hogy Budapestre utazzam. [A Mándokon internált] Maczek ezredes csapatához tartozó tisztek néhány hetes ottlét után egy reggel váratlanul eltűntek. [...] Úgy mondták, továbbutaztak Nyugatra. Eléggé nagy létszámú csapat lévén lehetetlen, hogy elutazásukat nem vette volna észre a táborparancsnokság. Az ügyet mégis eltussolták, amit a magyar hatóságok (a táborparancsnokság) lengyelekkel szemben tanúsított nagy jóindulatának tulajdonítottunk. Egészen bizonyos, hogy a (lengyelek ügyeit intéző) magyar hatóságok tudták, hogy a Magyarországon internált lengyelek nagy többségének célja a Franciaországba való szökés volt, ahol Sikorski tábornok lengyel hadsereget szervezett."

12 A csarodai lengyel katonai táborból végrehajtott szökéseket a helyi lakosság aktív segítségét több visszaemlékezésből rekonstruálni tudjuk. Witwicki főhadnagy szerint 1939 végén Csarodán „... egy titkos sejt szerveződött, amely a lengyel katonák franciaországi szöktetései szervezte. Én azok közé a tisztek közé tartoztam, akiknek a katonák útlevéllel és civil ruhával való ellátása volt a feladata. Ebből a célból elutaztam Budapestre és ott a Váci utcai (ház számra nem emlékszem) Lengyel Hadsereg Képviseletében utalványt kaptam a civil ruhára. A ruhakészletet egy nagy üzletben vettem fel, amely valószínűleg ugyanazon az utcasarkon volt. Tulajdonosát Grubernek nevezték és egy kicsit értett lengyelül is. Amikor megérkeztem Csarodára a podgyász is megérkezett és felvettem a vasútállomáson. Azután kocsin beszállítottuk a faluba egy házba, amelynek magyar tulajdonosa beavatottunk volt és átvette a csomagokat. A kijelölt este és éjszaka folyamán az utazásra kijelölt katonák elmentek a »búvóhelyre« átöltöztek civil ruhába és már reggel hatkor a csarodai vasútállomáson voltak. Én már vártam rájuk, kiosztottam az útleveleket és a Budapestre szóló menetjegyeket, vigyáztam, hogy baj nélkül szálljanak fel a vonatra. A vasútállomáson végződött be a tevékenységem. Budapesten a pályaudvaron ezeket az embereket (nemcsak a csarodai táborból, hanem az egész országból) várta egy lengyel összekötő, aki a csoportot tovább irányította a [magyar-jugoszláv] határig. A harmadik vagy negyedik szállítmánynál (már nem emlékszem pontosan) a csarodai állomáson bekövetkezett a »melléfogás«. Egy utazásra kijelölt lengyel tiszthelyettes sokat ivott s nagyon hangosan énekelt, mellette pedig fennhangon sírt egy magyar nő. A [vasútállomáson] szolgálatban lévő magyar csendőr kérdezősködni kezdett. A szomorkodó magyar lány azt mondta neki, hogy ez a lengyel katona háborúba indul s őt elhagyja. A csendőr mindent kitalált s az egész csoportot visszarendelte [visszakísérte] a táborba. [...] Meg vagyok győződve, hogy Csaroda faluban nagyon sok magyar lakos tudta, hogy a lengyel katonák a táborból Franciaországba szöknek."

13 A csarodai táborban működő „evakuációs részleg" működéséről, illetve a lakosság segítségéről Kazimierz Witwickin kívül Krizbai Gy. Domokos írásaiból is meggyőződhetünk. A két visszaemlékezés (bár íróik nem ismerték egymást) lényegében ugyanazt a történetet mondják el. Krizbai Gy. Domokos - későbbi feleségével Sebestyén Magdával együtt - diákkorában lengyel menekült csoportokat kísért Csarodáról előbb a magyar-jugoszláv, majd a lengyel határra. A Krizbai házaspár értékes - rész72 Kazimierz Witwicki, egykori főhadnagy visszaemlékezése, 1974. (Lagzi István gyűjtése) 73 Uo.