Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 30. (Kaposvár, 1999)

Csóti Csaba: Az 1916. évi erdélyi menekültek Somogy megyében

hogy a személyes viszonyokat - éppen személyes voltuk miatt - lehet-e egyáltalán általánosítani? A fennmaradt magánlevelek alapján az alábbiakban mégis megpróbáljuk néhány példán keresztül érzékeltetni a menekültek és somogyiak közti szívélyes kapcsolatokat. Mivel a levelekből kibontakozó viszonyokat más természetű forrásaink nem kérdőjelezik meg, úgy vélem jogos a feltételezés: ezek a levelek domináns kapcsolatminőséget ábrázolnak. Az, hogy hány somogyi emberrel kerültek közelebbi viszonyba a menekültek, tájékoztatást nyújt arról, hogy az erdélyieket mennyire fogadták be, illetve befogadták-e egyálltalán a faluközösségbe. E mellett a kapcsolattartási kör azt is jelzi, hogy a somogyi parasztgazdák, otthonmaradt asszonyok milyen mértékben tapasztalhatták meg „személyesen" a háború közelségét. Aki ugyanis meghallgatta az ország másik végéből Somogy megyébe áttelepítettek kálváriájának történetét, annak számára nyilvánvalóvá vált, hogy a háború őt is elérheti, akkor is, ha nem kell a frontra vonulnia. Ennek a felismerésnek az általánossá válását jelzi az is, hogy a menekültek - hazatértük után - Somogy megyéről szólva gyakran így fogalmaznak: „[Isten] őrizze meg szép magyar hazájukat az ilyen gaz népektől és a meneküléstől, hogy a mi sorsunkba ne jussanak, mert minket a menekülés nagyon de nagyon megrontott."

74 A levelek tanúsága szerint egy-egy székelyföldi család viszonylag nagyszámú népességgel került közeli, mondhatni baráti kapcsolatba. A marostordai Harvadtőről menekült Személy Jánosné 1917 áprilisában érkezett levélben például 22 polányi ismerőséről emlékezik meg, vagy küld nekik jókívánságokat. Egy korábbi levelében pedig arról tudósított, hogy az Erdélyben állomásozó magyar katonáknál érdeklődőt: „nincs-e köztük vagy egy polányi".

75 Barabás Györgyné Udvarhely megyei, Bordos községből való menekült hazatérte után így írt levelében az őt befogadó Somogyszil jegyzőjének: „Mély tiszteltettél] tisztelem és keze[i]ket csókolom jó akaratú, jó szívű tekintetes jó jegyző úr és jó szívű, jó lelkű jegyző úr és tekintetes jó jó jegyzőné asszonyság. Kedves tekintetes jegyző úr! Köszönöm szépen kedves jó jó jóságukat. Az ajó Isten fizesse meg minden jóságukat, minden lépésükér[t], minden kézjárásáér[t] aran[n]yal fizesse meg. Sok aran[n]yal, jó áldással, jó egészséggel áldja megaz egek ura! El ne fogyassza az áldást, töbre szaporítsa az egek ura! Az jó Isten fizese meg minden jóságát! Akármerre lépnek jegyző úr és és tekintetes asszony, szép áldás és az jó szerencse járjon mindig magukkal, amíg élnek."

76 Kevésbé elfogódottan, de ugyancsak hálával emlékezett vissza a kaposváriakra Székely István, Hídvégi menekült is, aki hazatérte után írt levelében úgy fogalmazott, hogy rajtuk, menekülteken a kaposváriakon kívül senki sem segített.

77 A hasonló tartalmú levelek alapján joggal feltételezhetjük, hogy a somogyi emberek jó szívvel fogadták és tartották a menekülteket saját házukban is. A korabeli hivatalos iratokban sem találni olyan feljegyzésre, ami az ellenkezőjére utalna. Az egyetlen kivétel Mesztegnyő, ahol a községi testület megtagadta a menekültek befogadását az élelmiszerkészletek szűkösségére való hivatkozással.

78 A Somogy megyében elszállásolt menekültek iránt megnyilvánuló szimpátia nem volt országos tendencia. Veszprém megyében, Pápa környékén az elszállá-