Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 30. (Kaposvár, 1999)

Somogyi Judit: Adatok Somogy megye egyházi és vallási életének alakulásához a török utáni évtizedekben

házat és a pécsi egyházmegyét. A török kiűzése során a Felsőszentmárton közelében lévő falvak pusztultak el leginkább. A Rákóczi-szabadságharcot követően Lakócsát szállták meg a ma is itt lakó horvátok elődei, utoljára pedig Szentborbásra érkeztek meg a délszlávok. 1729-ben Domsics Mátyás vizitálta Szentmártont. Ekkor Szentborbás már hiányzott a katolikus falvak névsorából, a többi Somogyhoz tartozó falu - Potony és Tótújfalu - Szentmárton filiális falvaiként szerepeltek. Szentborbás csak 1757-ben települt újból.

71 A protestánsok III. Károly idején Magyarország lakosságának majdnem felét a protestánsok alkották.

72 A tekintélyes létszám azonban nem járt együtt a fejlett egyházszervezettel, amelynek átalakítása szükségesnek mutatkozott a szatmári béke után, hiszen alkalmatlanná vált az erősödő ellenreformáció elleni védekezés mellett az egyházi igazgatásra is. Az I. Carolina Resolutióig gyűléstilalom volt, így az egyházmegyei, kerületi gyűléseket nem lehetett megtartani, legfeljebb egyes befolyásos világi főurak pártfogása alatt. (A Somogy vármegyéhez érkezett leiratokban - mint láttuk - szintén találkozunk a gyűlések tartásának megtiltására vonatkozó utasítással.) Az egyház belső, fegyelmező, lelkészi állás betöltését, lelkészi vizsgák letételét, ordinálást végző szolgálatát is alig lehetett ellátni. A lelkészi állás betöltése korábban a traktus (lutheránusoknál seniorátus) egyházmegye joga volt. Ez a 18. században teljesen a patrónusokra, illetve az egyházközségekre szállt, mert a seniorátusnak és az egyházkerületnek sem hatalma, sem joga és beleszólása nem volt szava érvényesítéséhez. Nagy hiányosságnak tekinthető továbbá, hogy a protestáns egyházak egyikének sem volt országos szervezete, az ágostai és a helvét hitvallásúakat csupán kerületekbe szervezték. A török kiűzése után egyesítő zsinat megtartására nem gondolhattak, erre csak az üldözések megszűnése után 1791-ben került sor. Az autonóm kerületek és az egyházmegyék hivatalosan lelkészi vezetés alatt álltak, lényegében lelkészi önvédelmi szervek is voltak, mert a patrónusok túlkapásai ellen védték a lelkészeket. A szuperintendensek tisztségét az I. és II. Carolina Resolutióig államilag még nem ismerték el. Az első rendelet mindössze annyi jogot adott nekik, hogy a lelkészek erkölcsi életére felügyelhettek, de vizitációik gyakorlása már nehézségekbe ütközött. A fegyelmezéshez szintén nem volt hatalmuk.

73 A kialakult viszonyok miatt a nemesség vette át a protestáns egyházak vezetését. Jogállásuk, befolyásuk, vagyonuk révén azonban szerény védelemben tudták csak részesíteni az egyházat. Az legbefolyásosabb személyek egyike az a Ráday Pál volt, aki fontos szerepet játszott az ágensek intézményének kialakításában. Halála után vette kezdetét a konventek tartása. Az egyházszervezet kialakulását hivatalosan csak a II. Carolina Resolutio tette lehetővé.

74 1734 előtt a dunáninneni egyházkerületet a győri és veszprémi római katolikus püspöki megyék területén Sopron, Vas, Zala, Somogy, Fejér és Veszprém vármegye református gyülekezetei alkották. A két kisebb részre bontott kerület 1734-