Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 29. (Kaposvár, 1998)

Csóti Csaba: A dél-somogyi területek szerb megszállása

sára semmit sem tettek. Nemzeti ünnepeiket is erőszakkal tartották meg. Szent Vid napján és Petár király83 születésnapján minden munkának szünetelni kellett. A mezei munkát is abba kellett hagyni. Akit e napokon künn találtak, azt a csendőrök, katonák megverték vagy bekísérték s érzékeny pénzbüntetéssel sújtották. Petár király arcképét erőszakkal vétették meg minden emberrel. Csendőrökkel mentek házról házra és a képet meg kellett venni.

Végül még rá kell térnem a népnek, főleg a falusi népnek84 a megszállás alatt tanúsított magatartására. A nép a szerb katonák és csendőrök brutális, rögtön gyilkolásra kész fellépése s a jugoszláv hivatalnokok kemény eljárása következtében eleinte megrettent, de később az ösztönszerű együvé tömörülés s a helyzet teljes megismerése után keményebb, bizonyos elszántságot tanúsító magatartásra jutott. A regisztrálásoknál ellent állott, ha lábas jószágot akartak elhajtani a szerbek, félreverték a harangot s a nép vasvillával a kezében akadályozta meg barmainak elrablását. Adót nem akart a nép a szerbeknek fizetni. A kivonulás előtti hetekben csendőrökkel szedték be, ahol hozzájutottak, [az] adót. Ahol a bírók néhol az adót beszedték a pénzt elrejtették, maguk pedig több helyütt elbújtak, hogy elkerüljék az összeszedett pénzeknek a szerb hatóság részére való befizetését. A kommunista gyűléseket több helyen a nép elzavarta [sic!], sőt a magyarok bevonulásának fegyverrel való megakadályozását hirdető felhívásokat sem engedte kiragasztani. Híveket a kommunisták csak a züllöttekbe[n], dologkerülő iparos-kereskedő segédekben és az uradalmi béresekben találtak.85

A Jugoszláviához való csatlakozás kérdésében a nép álláspontja szilárd volt. Nem akart Jugoszláviához tartozni, pedig a szerbek minden eszközt felhasználtak, hogy a csatlakozáshoz kedvező határozatot csikarjanak ki, különösen a nem magyar ajkú, de legfőképpen a Dráva menti horvát lakosságnál.86 Durva erőszakossággal a községi elöljáróságot itt-ott rá is kényszerítették. Kényszer eszközeik voltak: a bírákat, elöljárókat kocsmákba, iskolákba, a főszolgabíróhoz rendelték s ott fenyegetések, kiutasítások kilátásba helyezése mellett erőszakolták ki az aláírásokat. Ahol ezt sikerült keresztülvinni ott sem ismerte el azt a nép, sőt maguk az aláírók sem, érvényesnek.

Két olyan igazán megörökítésre méltó tett történt, amit e helyen is meg kell említenem. Az egyik a potonyi bíró, Szilovics József esete, aki horvát anyanyelvű ember. A barcsi szerb főszolgabíró azon kijelentésére, hogy írja alá a községnek Jugoszláviához való csatlakozást kérő ívét, nyakára helyezte kezét s azt felelte: „Itt a nyakam, vágja is, még akkor sem írom alá.” A másik szigetvári eset, ahol a főszolgabíró a városházára rendelte a lakosokat avégből, hogy kimondassa velük a Jugoszláviához való csatlakozás határozatát. Midőn a magyar születésűeket felszólította, hogy távozzanak, arra számítva, hogy az ottani horvát anyanyelvű bosnyákok87 benn maradnak, a teremből mindenki kiment s a főszolgabíró magára maradt. A szerbek egyedül Felsőszentmártonbaatudtak híveket keríteni, akik önként írták alá

137