Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 29. (Kaposvár, 1998)
Csóti Csaba: A dél-somogyi területek szerb megszállása
A megszállók megítélésének alapját a vidéki népesség számára elsősorban az befolyásolta, hogy mennyire avatkoznak be az egyéni gazdaságokba, egyszerűbben fogalmazva a hadseregellátást rekvirálásokkal vagy békésebb módszerekkel oldják-e meg. Eleinte nem alkalmaztak begyűjtést, ez azonban nagymértékben a magyar hatóságok szolgálatkészségének volt köszönhető. Szigetváron a főszolgabíró már december elejére megállapodott a megszállókkal, hogy - a rekvirálások elkerülése végett - a helyi gazdálkodóktól, kereskedőktől a járási vezetés maga szerzi be a szükséges készleteket.58 A december 1-én mintegy 256 fős szigetvári szerb katonaság igényei amúgy meglehetősen jelentősek, arányait tekintve azonban korrektek voltak. A járás egyik hirdetményében - sok egyéb mellett - napi 270 db kenyérre (darabonkénti súlya 700 g), 90 kg húsra, 135 kg burgonyára, 80 kg zabra, 25 kg szénára hirdettek árlejtést.59 Ehhez járult még heti két alkalommal 60- 60 liter bor.60 A felhívás megjelenésével egyidőben a barcsi katonai parancsnok megtiltotta az adó befizetését,61 amivel egyrészt meg kívánta őrizni a járás adófizetési képességét a szerb-horvát-szlovén állam számára, másrészt megpróbálhatott híveket szerezni a lakosság körében. Törekvését nem kísérhette különösebb siker, mert a helyi hatóságoknak kellett utasítani az adófizető polgárokat, hogy, az összeütközést elkerülendő, tartsák be a rendeletet.62 A megszállás egészen mást jelentett Szigetváron és Barcson mint a falvak és puszták világában. A két járási központban ugyanis ki lehetett járni kisebb-nagyobb engedményeket a megszálló hatóságok vezetőinél, míg a falvakban élőknek a nagyvonalúnak egyáltalán nem nevezhető járőrparancsnokokkal kellett egyezkedniük. Az 1921-ben megjelent újságok előszeretettel emlegették Szigetvár megpróbáltatásait. Ezek a tudósítások azonban szinte kivétel nélkül a kiürítés előtti napokról szólnak. A Szigetvári járásba bevonult szerb csapatok parancsnokai és a járás magyar elöljárói között eleinte meglehetősen jó volt a kapcsolat. Azt a vacsorát, amit 1918. december 20-án Obren Petrovic, Szigetvár katonai parancsnoka adott a helyi notabilitasnak,63 megelőzte a szigetvári előkelőségek tisztelgése a parancsnoknál. A megszállás első napja után néhány héttel a szigetvári járási hivatalfőnök vezette be a szerb főhadnagyot a Keresztény Olvasó Egyletbe.64 Szigetvár nagyközség szerb főszolgabírájával, aki láthatóan amúgy is kényelmetlenül viselte a „birodalmi képviselő” szerepkörét, 1919-ben szívélyes viszonyt alakított ki az esperes plébános, a helyi, ipartestületi elnök és több más meghatározó személyisége a községnek.65 A hétvégi borozgatások azt mutatják, hogy köztük és a szolgabíró között talán barátinak is nevezhető kapcsolatról volt szó.66 A megszállás Szigetváron amúgy sem volt túlságosan drasztikusnak nevezhető. A település dualizmuskori, polgári létére annyira jellemző, virágzó egyesületeinek67 tevékenységét lényegében véve nem korlátozták. A Katolikus Legényegylet népszínművek előadásával ápolta a magyarsághoz tartozást,68 az Atlétikai Klub, a Szigetvári Önkéntes Tűzoltó Egyesület és a Szigetvári Dalosegyesület szabadon működhetett tovább.69 „A szerb tisztek és katonák az összes szigetvári bálon résztvettek s a legtöbb lánnyal táncoltak is. ”70 A kártyapartikból, tekézésekből a megszállókat sem zárták ki.71 Természetesen a vendéglőkben, köztereken erre nem is lett volna mód, de ha a lakosság igazán el kívánt 129
