Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 27. (Kaposvár, 1996)

Tilkovszky Lóránt: „Ütött a cselekvés utolsó órája." Bajcsy-Zsilinszky Endre 1942. február 4-i memoranduma Horthy Miklós kormányzóhoz

tem végéig fájlalni fogom, hogy már novemberben nem vittem ezt a súlyos, baljóslatú ügyet Főméltóságod legmagasabb színe elé, főleg azért, hogy rámutassak ennek a módszernek irtózatos veszedelmeire. Elgondolható, milyen forradalmasító hatása volt ennek a vándorló akasztásnak, amely bizony bőségesen szedett áldozatokat a magyarságból is, főleg a kívülről, az ország határain túlról is bujtogatott s megviselt lelki egyensúlyú hazai szerb népre. Hiszen még ha kommunisták is voltak az illetők, nem lett volna elég lefülelni őket, egy darabig internáló táborba dugni, vagy akár fegyházra ítélni? Milyen elvek, milyen bizonyítási eljárás szerint folyt ez a vándorbíráskodás, nem tudhatom, de azt hallottam, jó forrásból, hogy sokszor úgy hurcoltak el tisztes családokból leányokat, hogy a szüleik azt sem tudták, hova viszik őket. És így mód sem adatott arra, hogy a vádlottak maguk állítsanak olyan védőt, aki életüket, életkörülményeiket ismerhette, hanem meg kellett elégedniök azzal a Gruber György nevezetű szegődtetett budapesti ügyvéddel, mint védővel, ki igen jó forrásból vett értesülésem szerint 10 000 és 20 000 pengőkért ígérte és árusította a szerencsétlen vádlottak szabadulását. Körülbelül ennek a rögtönítélő katonai rendszernek szellemébe illeszthető bele az a polgári bíróság előtt lefolyt pör is, melynek során a szegedi törvényszék rögtönítélő tanácsa halálra ítélt és fölakasztott egy 21 éves szerb leányt,

29 aki Újvidéken az ottani Volksbund könyvkereskedésében egy olyan petárdát helyezett el, amely katonai szakértők szerint sem volt alkalmas emberélet kioltására, aminthogy nem is okozott semminemű kárt. A bíróság még csak kegyelemre sem terjesztette föl ezt a kirívó esetet Főméltóságodhoz. Elgondolható, hogy ha a polgári bíróság ilyen könnyen szabta ki és hajtotta végre ezt a méltatlan ítéletet, a katonai bíráskodás sem folyhatott a mélyebb emberi igazságosságot és a magyar politikai érdeket jobban szemmel tartó szellemben. Ez az egyetlen szegedi akasztás, melyen tudtommal a bírói tanács feje is részt vett, mint szemlélő, nyilván sokkal több szenvedélyt korbácsolt tol a szerb lakosságban, mint a katonai akasztások tucatja. Mindenesetre elmondhatom, hogy már 1941. november első napjaiban arra kértek engem jóravaló szerb ismerőseim, hogy próbáljak én is valamit tenni ennek az akasztási módszernek beszüntetésére, győzzem meg az illetékeseket, hogy ez nem gyógyítja a bajokat, hanem elmérgesíti még jobban. Rettenetes keserűséggel tölti el főleg az idegeiben megviselt szerencsétlen szerb lakosságot. Azt sem lehet emberileg rossz néven venni tőlük, hogy keserűséggel tölti el őket államuk szétomlása, s a Duna túlsó partján, Horvátországban és Szerbiában a rettenetes véráldozat, amit ez a nép immár több mint egy félesztendeje odaát fizetni kénytelen. Tehát egy kis megértést, egy kicsit emberségesebb módszereket várnának éppen tőlünk magyaroktól, akiket az egész világ, de ők, a szerbek maguk is a legemberségesebb fajtának tudtak és tartanak. Én azonban akkor keveselltem újvidéki tájékozottságomat, vissza akartam térni a Bácskába, hogy egy tökéletesebb és teljesebb helyzetképet szerezzek magamnak, de közbejött a költségvetési vita a képviselőházban,

30 azután karácsony közeledett, s az én utam bizony elmaradt. Közvetlen karácsony előtt hallottam nagy megdöbbenéssel, hogy nincsen javulás ezen a téren, csak egyre nagyobb arányokat ölt az akasztás. Az a meggyőződésem, hogy ezekben a katonai rögtönítélő eljárásokban nemcsak a felsőbb magyar politikai szempont nem érvényesült, hanem a