Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 26. (Kaposvár, 1995)
Manfred Kehrig: Az 1942/43-i sztálingrádi csata. Intő szó a falon („Menetekel...")
mentésre készenlétben álló erőknek, nevezetesen a 6. és a 23. Páncéloshadosztályoknak feladata maradt abból a célból, hogy a déli irányban történt szovjet betöréseket von Manstein valamennyire el tudja reteszelni. A katonai szakértő látta, hogy ilyen körülmények között nem lehet gondolni arra, hogy a hadsereg kiharcolja magát a katlanból; minden rendelkezésre álló erőt újonnan felépítendő Dél-arcvonal szervezésére kell összevonni. A német vezetés számára a 6. Hadsereg harca immár más minőséget kapott. Nagyobb és legerősebb szovjet erőkkel folytatott harcban lehetőleg segítenie kellett egy új német Dél-arcvonal felépítését. Érdekes, hogy a háború után nem kisebb személyiség, mint Csujkov, Sztálingrád védője elismerte, hogy a 6. Hadseregnek a katlanban vívott döntő harca akadályozta meg a szovjet vezetést abban a törekvésében, hogy a szükséges erők szabaddá tételével a döntő támadását Rosztowra, a Don Hadseregcsoport és a A. Hadseregcsoport ketté vágására elvégezhesse. Ez a helyzet alapjában véve megmaradt az 1943. január végéig tartó harcok befejeztéig. Mikor december 23-án a 6. Hadsereg Főparancsnokságánál tudatossá vált, hogy Hoth felmentő támadása nem sikerülhet, és továbbá teljes következetességgel ténnyé vált, hog}' a légi úton való ellátás sem hozott felmentést, a 6. Hadsereg törzsében, de leginkább a hadosztálytörzseknél csalódottság, keserűség, részben belenyugvás is kezdett uralkodóvá lenni. Körvonalakban kezdett kirajzolódni az érzés, mely a harc végét jelezte, s az, hogy a Felső Vezetés cserbenhagyta a 6. Hadsereget. A Hadsereg Vezérkara az újonnan tervezett hadművelet idejét 1943. márciusra szabta meg. A hadművelet előkészítésével megbízott gróf von Kielmanseg vezérkari ezredes megállapítása szerint ezzel a 6. Hadsereg sorsa megpecsételődött. Egyébként erre a felfogásra jutott Zeitzler, von Manstein, von Richthofen és sokan mások nem utolsósorban január folyamán Paulus és vezérkari főnöke is. 1942. december 31-én von Manstein tábornagy a további harcvezetésre vonatkozóan egészen egyértelművé tette, hogy a 6. Hadsereg felmentése immár másodrendű feladattá vált. 4. A hurok összeszorul: A 6. Hadsereg végső harca 1943 januárban a Vörös Hadsereg végső döntő támadása kezdetén a 6. Hadsereg számára csak az a lehetőség maradt, hogy mindent megtegyen arra, hogy e helyzethez mérten némileg harcképes maradjon. Hadosztályokat vontak össze, a feloszlatott egységekből ún. erőd zászlóaljakat állítottak fel, a kevés lőszert a harc vélhető súlypontján összpontosították. Azonban a legnagyobb probléma éppen az volt, hogy nem volt elég élelem. A 6. Hadsereg tudvalevőleg elvesztette az összes a Dontól keletre levő ellátó szerveit és csupán a légi úton való utánpótlásra volt utalva. A Légierő sokat tett, hogy teljesítse a számára kijelölt feladatot. De ehhez erői nem voltak elegendők s méghozzá Afrikában kellett egy második súlypontot képezni. 1943. januárban a légi úton való ellátásra összesen 490 szállítógép állt rendelkezésre, 50% -os bevethető állapotban. A szállított 500 tonnának csupán 25-30%-a jutott be légi szállítással Sztálingrádba. A 9- Légvédelmi Hadosztály parancsnokát, Pickard vezérőrnagyot a Vezéri Főhadiszállásra küldték, hogy ott Hitlernek tárja szeme elé azt, ami a helyzet ilyen alakulásából adódik. Mást is tettek; a 14. Páncéloshadtest vezénylő tábornokát, Hube páncélos táborbokot is ugyanilyen megbízással a Vezéri Főhadiszállásra küldték. Hitler minden esetben értett ahhoz, hogy a maga, a személyeket fölényesen kezelő modorában derűlátással úgy nyilatkozzék, hogy a helyzet nem is olyan rossz. Hogy a 6. Hadsereg helyzete katasztrofális, az minden érintett számára világos