Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 25. (Kaposvár, 1994)

Lagzi István: Lengyel katonák és önkéntesek evakuációja Magyarországról 1940 tavaszától 1940 őszéig

A Vkf. 2. D.-től a KEOKH-hoz kirendelt tiszt feljegyzése szerint a Külügyminisztérium telefonkérése alapján 1939. december 12-én beutazási engedélyt adtak Józef Dobnalnak, aki a belgrádi lengyel követség diplomáciai futárjaként érkezett Magyarországra. A HM információi szerint Kornaus (Dohnál) „...megérkezése után bekapcsolódott a Dembinski irodába s onnan irányította a szökéseket"*

0 Dembinski tábornok vezette katonai képviselet tehát az evakuáció szervezése és lebonyolítása szempontjából (és csak ebben a vonatkozásban!) fedőszerv volt. Olyan, legális szervezet, ahonnan hivatalos kapcsolatot lehetett tartani a táborokkal, a rangidős tisztekkel (starszy obozu), 5 amelynek segítségével áttekinthetővé és mozgathatóvá vált a katonai menekültek több tízezres tömege. Kornaus alezredes működése - a kiváló konspirációnak köszönhetően hosszú hónapokig ismeretlen volt. Az első információk egyikét a budapesti I. hadtestparancsnokság vezérkari főnöke Rakovszky György tábornok 1940. május 4-i jelentésében fedezhetjük fel. „Biztos értesülésem van, hogy gróf Dembinski tábornok volt törzsében kiváló szerephez jutott egy Dohnál nevű úr, akinek valódi neve KORNAUS, és ki valóságban lengyel vezérkari alezredes. Dohnál Párizsból érkezett Magyarországra kormányának határozott utasításaival, és megérkezése óta a lengyel internáltak kiszöktetését szervezi. "

81 Rakovszky tábornok jelentése után az események gyorsan követték egymást. Kornaus alezredes feladata és tevékenysége tudott dologgá vált. Várni lehetett, hogy a Vkf. 2. D. letartóztatja és kihallgatja. A HM azonban egy „feltételezéssel" akarva-akaratlanul félrevezette a Vkf. 2. D. osztályt, illetve az I. hadtest „K" osztályát. Barabás Emil altábornagy 1940. május 9-én az I. hadtestparancsnoksággal közölte, valószínűnek látszik, hogy Kornaus „... a Dembinski iroda feloszlatása után diplomáciai útlevelének felhasználásával már elhagyta az országot."

82 Ennek megállapítására május 9-én megkereséssel fordultak a Külügyminisztériumhoz. Egyéb intézkedés azonban nem történt. A HM 21. osztály egyik iratának „pro domo"-]n szerint az evakuáció legfőbb irányítóinak konkrét tevékenységéről feljegyzést készítettek. Ebben - többek között - megfogalmazták azt, hogy a HM 21. „...osztálynak bizalmas úton tudomására jutott, hogy a Magyarországon internált lengyel hadseregbeli tisztek és legénység szöktetésével és külföldre való csempészésével egy megszervezett leng'elbizottság foglalkozik, amely minden - még meg nem engedett - eszközt is felhasznál arra, hogy célját elérje, mit sem törődve azzal, hogy ezáltal úgy a magyar hatóságoknak, valamint az itt visszamaradó lengyel internáltaknak is sok kellemetlenséget és következményeiben be sem látható, súlyos károkat okoz."

83 A HM 21. osztálya nem látva más kiutat, azt javasolta, hogy a bizottscigot mielőbb ártalmatlanná kell tenni, a vezető beosztású munkatársakat és a vezetőket szigorú őrizet alá kell helyezni, illetve ha a helyzet úgy kívánja, el kell távolítani az országból. A bizottság rendelkezésére álló pénzösszeget a HM szerint el kell kobozni, és a lengyel internáltak helyzetének javítására kell fordítani. A 21. osztály érdekes, az evakuáció tekintetében fontos - általánosítható - információt szerzett a katonai táborokban uralkodó hangulatról. A világháború észak és nyugat-európai eseményei valóban lehangolták a magyarországi lengyeleket. 1940. május elején a németek elfoglalták Norvégia nagy részét, a hónap közepén bekövetkezett Hollandia kapitulációja, röviddel később a belga fegyverletétel. Június elején Franciaország sorsa is megpecsételődött. A menekültek többsége egyre inkább értelmetlennek tartotta a további szökéseket,