Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Függelék
A magyarok nem vettek részt a nagy expanzióban, csupán annak az első szakaszában, amely a belső területek, kelet felé irányaik a XI. század küszöbén. A magyar államalapítás tulajdonképpen egy7 nagy európai bővülésnek volt az egyik jelentős fejezete. Európa a XI. századtól fogva mindenkor olyan zónák együtteséből állt, amelyek különböző fejlődési szinten mozogtak, és kölcsönhatásuk adta meg az európai kultúra gazdasági-politikai mozgását. A fejlődés egyes szakaszaiban volt mindig egy epicentrum és léteztek olyan oldalzónák, melyek ezt követték illetve visszahatottak az epicentrum fejlődésére. A modell nem változatlan és nem változtathatatlan. A középkorban az epicentrum Itáliában volt, majd a Német-Alföldre tevődött át, a XVIII. században pedig már Angliába, jóllehet Anglia a XV. század elején még peremzónának számított a Zsigmond kori Magyarországhoz képest is. A XIII. század Európa virágzásának időszaka, nyomait Nyugaton a katedrálisok ma is őrzik. A XTV-XV. század a hanyatlás korszaka a demográfiában és a politikában egyaránt. Nem a véletlen műve a pestis, a népesség pusztulása. Az is tény, hogy ez a kelet-közép-európai zóna a korábbi késését Nyugattal szemben olyan, viszonylag gyors léptekkel tudta behozni, hogy ez még ilyen történelmi távlatból is meglepő. A német polgárság tudta ezt, beköltözése nyomán ekkor születtek meg a szlovákiai, Garam-vidéki bányavárosok, mert itt jobb lehetőségek adódtak, mint Nyugaton. Az elmondottakból az is következik, hogy az európai zónák szintje változó, nincs fátumszerű, eleve szerencsétlen zóna, mint azt Magyarországgal kapcsolatban gyakran emlegetjük. Az oldalzónák színvonalának változására az újabb időkben is találhatunk példát: Svédország a XX. században a kelet-közép-európai államok szintjéről magasabb európai nívóra emelkedett, anélkül, hogy közben epicentrummá kellett volna válnia. A történelem tehát nem rajtunk kívül, hanem rajtunk keresztül működik. Igazi tényezője mindenkor a „kiművelt emberfő”, ahogy ezt Széchenyi is kiemelte. Ebbe azonban beleértendő minden ember, tudásával, alkotókészségével, akaratával. Az igazi fátumot mi alkotjuk, önmagunkból. A XVI-XVII. század a megtorpanások időszaka volt. Részben a török hódítás miatt, amely a fejlődést a kelet-közép-európai zónában csaknem kétszáz évvel visszavetette, de az európai zónák kölcsönhatása is kedvezőtlenül érintette gazdasági és politikai szempontból ezt az oldalzónát. Egységes európai államrendszer volt, ezért, ha Nyugaton konfliktus támadt, az keleten is éreztette hatását. A török-magyar viszonyt a XVI-XVII. században nagymértékben befolyásolták a francia-Habsburg ellentétek. A franciák a törököket támogatták a Habsburgokkal szemben. A nyugati országokat a keleti vidék tehermentesítette, ezért itt lelassult a polgári fejlődés, a feudális nagybirtok uralma erősebb lett. Nem magyar specialitás, Lengyelországban hasonló helyzet alakult ki. A magyar történelemben a XVII-XVIII. századforduló egyúttal nagy fordulópontot is jelentett. A török kiűzésével megkezdődött az ország újratelepítése és újjáépítése. Ez a békés, rekonstrukciós időszak, mely a XVIII. század elejétől veszi kezdetét, egyúttal fordulópont egész Európában, a fellendülés korszakát jelentette. Itt a kölcsönhatás pozitív irányra fordult, Magyarország fejlődését ösztönözte, ez áll a XVIII-XIX. századi magyar modernizálódási folyamat hátterében. A felemelkedés időszakában e peremzóna jellemzőit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy sok régi elem élt tovább, a jelenségek aszinkronitása észlelhető. Jellemző, hogy az új jelenségek, eszmék, pl. a felvilágosodás, az új áramlatok megkésve jelentkeznek: Nyugaton a XVII. sz. végén, itt a XVIII. század második felében. De jellemző az is, ha egyszer a feltételek ebben a peremzónában megszülettek, akkor lényegesen gyorsabban valósultak meg, mint Nyugaton - itt már kész modelleket lehetett átvenni. 405
