Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)

Füzes Miklós: A magyarországi németek meghurcolása Délkelet-Dunántúlon a második világháború alatti és a befejezést követő években. (Ahogyan azt a történész és az eseményeket átélő látja)

hogy látták a cipőmet egy fehérnépen. Bálban volt vele. De ez már nyáron volt. Édesapám elment, megnézte, hogy miképp áll a dolog. Igaz volt. Följelentette őket, lett tárgyalás. Mindent már nem kaptunk vissza, de a cipőm meglett. Újból tudtam használni. Ez volt még a menyasszonyi cipőm, mert másik nem jutott, és végig bujkáltam azt a nagy utat, amit tettünk.

1946 márciusában meghalt a nagymamám, februárban tudtuk meg, hogy a bátyám meghalt, így nagy bánat ért bennünket. 1946 novemberében volt az esküvőnk. Nagy lakodalom volt, úgy mint régen. Semmi nem maradt ki a régi szokásokból.

Régen - ha végig gondolom az egészet - olyan szép volt minden. Minden ünnep és vasárnap. Mindig valami új és szépség. Annyira tudtunk örülni mindennek. Az egész falu összetartott. Semmi nem volt, ami otthon tartotta az embereket. Az egész falu nyüzsgött, mindenki szépen fölöltözködve. A lányok, egyik cifrább ruhába, mint a másik. A fiuk. Sétáltunk és találkoztunk házaknál. Táncoltunk. Templomba járt mindenki, azt is megszokásból. Örültünk egymásnak, és egymáshoz jártak az emberek. A fiuk pinceszerre és a férfiak, az idős férfiak minden estefelé a pincébe mentek. Majdnem mindenkinek pincéje és szőlője volt. A pince elé ültek és beszélgettek. Hívták egymást kóstolni a bort. Az volt a második otthonuk. Ott uzsonáztak és iszogattak, meg egy keveset dolgoztak. Mert a földön csak a fiatalok dolgoztak. Minden ünnep meg lett tartva, mindenki udvart, utcát söpört szombaton este. Megnézték kinél van rend a portán és az udvarban. Sok idő ment a sikálásra, udvarsöprésre. Most mindenki dolgozik, senki nem ér rá ünnepelni, nem mennek az emberek egymáshoz. Megszólják egymást: ennek többje van, a másik lusta, hiába fut mégsincs annyija mint nekem, kocsit vesznek. Egyszóval többje van mindenkinek mint régen, és jobb sora is van az embereknek, de midennap kell futni és se ünnep, se vasárnap nem lesz megtartva. Mindenki úgy dolgozik és fut a többért, csak hogy még ez, na most meg az. Jaj! Ennek már mennyi mindene van! Vegyünk mi is még egy bikát, vagy üszőt. Kettő is lehet. Sok munkaegységem legyen. Pedig mindent itthagyunk, mert az élet rövid és egyszer vége mindennek. Itt hagyunk mindent, a szegény és a gazdag egyaránt. Életet pénzért nem lehet venni. Ez az egy igazság van a földön, hogy senki sem vehet szépséget, se örök életet. Mindenki olyan, amilyennek születik, és ha lejárt, mindenkinek meg is kell halni. Ha nem hal meg fiatalon, megöregszik és meg is csúnyul, meg utóbb boszorkány lesz belőle. Mert régen a szegény öreg beteg megfáradt a munkába és agyondolgozta magát, meggörnyedt és megcsúnyúlt, akkor boszorkány lett. Azt híresztelték róla, na ez is egy igazi boszorkány. Igen, sajnos régen sok mindent hittek. Kevesen jártak iskolába és őnekik az öregek borzalmas dolgokat meséltek. Tovább lett adva és mindig hozzá téve. De sokat megfigyeltek amit mondtak, és bevált, vagy úgy történt, ahogy mondták és abba hittek. Ha nem igazán, de mindig előtte volt, hátha mégis igaz az amit mondtak. Például, ha azt álmodták, hogy a lakásban kidűlt a fal, akkor valaki meghal a családban. Vagy ha sok víz folyik és zavaros, ez is halál. Ha fogat huzatsz álmodba és fáj, akkor közeli rokon hal meg, ha nem fáj, akkor távoli rokon. Ha meggyről, vagy cseresznyéről, akkor terhes vagy, vagy a rokonságban lesz gyerek. Ha sárga barackkal, betegség, tetővel, szégyen, ha szalmakazallal álmodsz, akkor csomagot kapsz, ha tehénről akkor levél jön.

1946-ban, az esküvőnk utáni télen minden rendben volt. Fiatal házasok voltunk. Egészen aratásig (1947-ben FM) nem volt baj, de már a tavasszal el kezdték mondani, kitelepítés lesz, elvesznek mindent, de nem hittük el. Aratás előtt

320