Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Füzes Miklós: A magyarországi németek meghurcolása Délkelet-Dunántúlon a második világháború alatti és a befejezést követő években. (Ahogyan azt a történész és az eseményeket átélő látja)
II. MájPétemé Landeck Erzsébet (Ecseny, 1927. március 19-, an. Raab Erzsébet) visszaemlékezése (Részlet) 1940-ben fölütötte a fejét a Volksbund, és azóta vége lett minden szépnek. Családok és rokonok, apa és fia közt. Az egyik része a népnek beállt közéjük, a másik rész nem, és így megkezdődött a viszály és harag, fenyegetés. Volt itt minden, csak szép nem. Összeírás volt egész Magyarországon 1940-ben (1941-ben FM). A tanítók mentek a faluba és tőlük kértünk mi is tanácsot. Ők azt mondták, magyar állampolgár és német anyanyelv, mert a nagymamánk nem is tudott magyarul. Vitatkoztunk! Azt mondta, hogy lehet valaki magyar, amikor nem is tud magyarul. így lettünk német anyanyelvűek, amit a későbbi években ellenünk bűnként felhasználtak. Kevés család volt, aki magyar anyanyelvűnek íratta magát. A kitelepítésnél használt. A háború közelebb jutott, akkor itt is toboroztak SS-katonának. Igen kevesen jelentkeztek, de a harag, meg a veszekedés nem szűnt meg. Volt egy szobájuk, ahová összegyűltek a fiatalok énekelni és szórakozni. Én nem voltam egyszer sem ott megnézni őket. 1944-ben végképp kitört a balhé. Sorozták a férfiakat, akik még itthon voltak. Mindenki alkalmas volt. Voltak fiatalok, akik hamar a magyarokhoz jelentkeztek, önként, de már a parancsnokságon várták őket a németek. Haza zavarták őket, megvárni a sorozást és bevonulni a németekhez. Mindenkit kényszerítettek, de a hadseregben önkéntes SS-katonák voltak. Szeptemberben bevonultak Ercsibe, onnan Krakkóba. Az én bátyám is 19 éves volt. Januárba már meghalt. Azt írta mindig, ha még egyszer haza kerül, agyonüti a Volksbund-vezetőket, akik bűnösök voltak ebben. Nagyon sok fiatal meghalt ott. Itt nem sok baj volt, a front mindig messze volt innen. Elmúlott az 1944-es év. Az 1945-ös már nem volt szép a számunkra. Januárban egy éjjel, nem tudom hányadikán két órakor jöttek, hogy szombaton reggel legyünk az iroda előtt 15 kg-os csomaggal, 2 napi élelem, ruha, lányok, férfiak, fiúk, asszonyok, 123 fő. Nagy riadalom volt a faluban. Senki nem ment el, mindenki elbújt a szomszéd falukba és a pincékbe a hegybe, ott vártuk a következményt. Délután jöttek, menjünk haza, mert nem kell menni. Mindenki előjött. A vasárnap nyugodt volt, de csak a délelőtt, délután már jött a jegyző a templomhoz, ott fölolvasta a rendelkezést: Hétfőn reggel mindenki az iroda előtt, a lányok, asszonyok a kórházakhoz mennek dolgozni, a férfiak futóárkokat ásni, de gyanús volt nekünk az egész. Nagymamám hazajött a templomból, mondta mi a dörgés. Apám is elment a tisztelendő úrhoz tanácsot kérni. Ő azt mondta, örökké úgyse lehet bujkálni, jobb ha elmennek. Apám azt felelte, volt is benne egy kis légkör, mert igen szeretett inni, nem megyünk el. Haza megyek, agyonlövöm a feleségem meg a lányom, azután meg magam, de mi nem megyünk el. A bátyám sem akart elmenni, el akart bújni, de apám féltette, hogy agyonlövik itthon. Most úgy határozott, nem megyünk, lesz ami lesz, mindegy hol halunk meg, itthon, vagy valahol az idegenben. Hazajött apám. Gyerünk, fölkészülni, el innen! De akkor már az a hír járta, ha nem mennek azok, akik ki vannak írva, akkor összebombázzák a falut, és agyonlövik a hozzátartozókat. A nagymamám maradt egyedül a családból. Azt mondta, éltem már eleget, sok szépet nem mondhatok az életről, nem bánom, lőjenek agyon! Ti csak menjetek. Laktak nálunk Osztopánról menekültek. Ott volt a front. Ők vállalták az etetést, a mamával 318
