Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Füzes Miklós: A magyarországi németek meghurcolása Délkelet-Dunántúlon a második világháború alatti és a befejezést követő években. (Ahogyan azt a történész és az eseményeket átélő látja)
Ennek a menekülésnek a kiváltó oka nem egy helyen a Wermacht illetékes helyi parancsnokainak a felvilágosítása a szovjet megszállás várható eseményeiről. A magyar közigazgatási hatóság ugyanakkor a németséget maradásra igyekezett rábírni. Érvei között szerepelt, hogy Ausztriában és Németországban sokkal sanyarúbb a megélhetési lehetőség, mint idehaza.10 A legnagyobb visszatartó hatást azonban minden bizonnyal a német falusi lakosságra fokozottan jellemző szülőföldszeretet váltotta ki. Sokan még a menekülők közül is néhány nap eltelte után hazatértek. Éppen jókor ahhoz, hogy a megszálló Vörös Hadsereg által rájuk mért újabb megpróbáltatásoknak szenvedő alanyai legyenek. A Szovjetunió által végrehajtott személyes igénybevétel - melyben a magyar hatóságok a teheráni megállapodásnak megfelelően tovább működve, de a szovjet katonai hatóságoknak teljesen kiszolgáltatva közreműködtek - szervezett akcióval történt, melynek egyik legjellemzőbb eleme a cinikus megtévesztés. Egy 1944. december 22-én kiadott paranccsal - közvetlen hátországi munkára - mozgósították a német lakosság meghatározott korcsoportjait. Az 1944 karácsonya körül összeszedetteket mintegy kétheti várakoztatás után, mely alatt sorsuk végleg eldőlt, kiszállították az országból és munkatáborokban helyezték el őket. Az 1944. december 24-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány kiszállításukat megakadályozni nem tudta, de még a minimálisan rendelkezésre álló mentesítési lehetőséget sem tudta érvényesíteni. Mire ugyanis ennek lehetőségét a magyar helyi hatóságokkal közölte, addigra a szállítmányok elindultak. A magyar kormányzat ez irányú rendelete a Dél-Dunántúlra a frontvonalak kedvezőtlen fekvése miatt el sem jutott. A Vörös Hadseregnek való kiszolgáltatottság itt a legteljesebb mértékben érvényesült. Az elszállítás elvileg a fegyverszüneti megállapodás aláírásával ért véget, a gyakorlatban az ország egyes vidékein még hetek múlva is történtek elhurcolások. Régiónkban 1945. január 20-át követően még néhány napig előfordult hasonló eset, de nem olyan mérvű, mint az ország keleti felében. Az elhurcolásokkal érintett terület az 1944. december 22-től 1945. január végéig a szovjetek által megszállt területek voltak. A később megszállt vidékeken az elhurcolás már spontán módon történt. A frontvonal a régiót jelentősen érintve ebben az időben Babócsa—Nagykorpád-Nagybajom-Mar- cali-Balaton déli partja—Siófok-Velence-Székesfehérvár-Esztergom irányába húzódott. Az elhurcoltak számát csak részben lehet bizonyítani. A dokumentált adatokat becsléssel kiegészítve, az elhurcolt nők és férfiak számát 50-60 ezerre tehetjük. Az elhurcoltak töredékei csak évek múltán, legkésőbb 1949 őszén térhettek haza, illetve már Németországba. A veszteség meglehetősen nagy volt. Az elhurcoltak harmadától feléig terjedő nagyságrendű. Az elhurcoltak száma Baranyában 4854 fő, Somogybán mintegy 500 fő, Tolnában 4134 fő.11 A kollektív felelősség csírái már 1945 elején is jelen voltak a magyar közgondolkodásban, de még nem jelentett a németség számára egzisztenciális problémát. A földreform gyakorlati végrehajtása során azonban már felütötte a fejét és egyre jobban elterebélyesedett. A földreform végrehajtását, illetve a vele szoros összefüggésben lévő telepítési akciókat a magyar nacionalizmus szolgálatába állították. A németekből álló földigénylő bizottságokat szétverték, helyüket a telepesekből, vagy a telepítésre várókból összeállított bizottságok foglalták el. A jogszabályokban előírt egyéni elbírálást a székelyek csoportos letelepítésével törték át 1945 késő tavaszán Bonyhád környékén. A helyszín megválasztását nem tekinthetjük spontánnak. Azt a harmincas évek derekán a népi írók jó előre „kijelölték” Hidas református temploma lélekharangjának Budapestre szállításával és megkongatásá314
