Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Füzes Miklós: A magyarországi németek meghurcolása Délkelet-Dunántúlon a második világháború alatti és a befejezést követő években. (Ahogyan azt a történész és az eseményeket átélő látja)
elkezdődött. Dél-Baranyának Jugoszláviához történt csatolása e régió egységét területileg is megbontotta. Nemzetiségi jellegét azonban a két világháború közötti időben végig megőrizte. Hozzájuk legközelebb a Bakonyban és a Buda környékén élők álltak, míg az Észak-Magyarországon és az Alföldön élők csaknem teljesen elmagyarosodtak. Trianonra - mint ahogy az közismert - a hivatalos Magyarország revíziós külpolitikával válaszolt, melynek kísérő jelensége a belpolitikában és a társadalmi életben is az egyre jobban eldurvuló nacionalizmus lett. A nemzetiségi arányok megváltozásától való félelmet - különösen a Dunántúlon - a magyarság köreiben jelentkező „egyke” kérdés váltotta ki, de a háttérben fellelhető a Dunántúlnak a burgenlandihoz hasonló elszakítástól való félelem is. Társadalmi síkon e kérdést a népi írók mozgalma viszi majd be a köztudatba, a magyarországi németség terjeszkedésében meghatározva a magyarság gyengülését.2 A politikai életbe pedig Bajcsy-Zsilinszky Endre által jut el a legmarkánsabban. Ugyanakkor a hazai németség mozgalmának programja a Szent István-i gondolat talaján állt, még 1933-ban sem kívánta az 1918/1919-ben megadott területi önkormányzatot, megelégedett a kulturális önkormányzattal. A mozgalom vezetője, Bleyer Jakab, a nemzeti szocializmustól is élesen elhatárolódott.3 A magyar politikai életben még ez a mérsékelt program sem kapott azonban létjogosultságot. Bleyer tragikus halála után a nála is mérsékeltebbek jutottak Gratz Gusztáv vezetésével szóhoz. Mindez azonban nem elégítette ki a náci Németországot és a már Bleyer idejében ott kiképzett fiatal radikális vezetőket, köztük Basch Ferencet. A fiatalok generációja 1938-ban a Volksbund der Deutschen in Ungarn néven legalizálták működésüket, majd 1940-ig sikeres harcot vívtak az egykori Német Népművelési Egyesület (Volksbildungsverein) szervezeteivel.4 A Bécsi Egyezmények végrehajtása után a trianoni békeszerződéssel elcsatolt területek egy részének visszakerülésével az önálló fejlődésnek indult német tömbök egy része is visszakerült az anyaországhoz. Az 194l-es népszámlálás eredménye szerint a megnagyobbodott területen 658 928 német anyanyelvűből 495 850 német nemzetiségűnek, a trianoni határokon belül 477 057 német anyanyelvűből 303 419 német nemzetiségűnek vallotta magát.5 A visszacsatolásokkal együtt tehát 181 871 német anyanyelvű és 193 431 német nemzetiségű lakos került vissza az anyaországba. A visszacsatolt németség - a népszámlálási adatokból is következően - erős német tudattal rendelkezett. Több mint tízezren ugyanis nem német anyanyelvűk ellenére is német érzelmüket nyilvánították ki. Magyarországhoz kerülésük csalódás volt számukra. A német birodalmi propaganda ugyanis közvetlen Németországhoz való tartozást ígért nekik. A birodalomhoz való tartozást más lehetőség hiányában a Volksbundban történő fokozott szerepvállalásban, illetve annak a birodalom érdekeihez történő igazításban igyekeztek megoldani. Magyarország területi gyarapodásának egyik ára a magyarországi németség átengedése lett a német birodalom számára. Mindezt megpecsételte az 1940. augusztus 30-án aláírt magyar-német kisebbségi megállapodás a Volksbund előjogairól.6 A magyarság és a németség együttélésének első komoly törésvonalát a Volksbund birodalmi politikája jelentette. A magyar közvélemény a szomszéd államokban bekövetkezett gyakorlattól félt, ahol a népi németek különböző sérelmek hangoztatásával, a birodalomtól fegyveres védelmet kértek.7 Megosztottá vált maga a németség is. Élesen elkülönültek egymástól a Volksbund-tagok, akik a birodalomhoz való kapcsolat kérdésében nem voltak egységesek, a legtöbben még tájékozottak sem, és az úgynevezett magyar pártiak. 312
