Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Dombi Péter - T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl településhálózatának néhány gazdaságtörténeti jellemzője a XIX. század közepén. (Második rész)
vízimalmok jelentették az ipart. (A sóház és a rév csak a forgalmat segítette elő.) Batéban ugyancsak vízimalmokat jegyeztek fel, akárcsak Berzence mezővárosban, ahol - mint a szótár írta - a mocsaras határt „sok patak hasítja”. Bonnyán, Nagydobszán, Gesztiben és Heresznyén vízimalmok voltak a határban, míg Hugo- mérpusztán a vízimalmok mellett egy megszűnt üveghutáról is említést tesz a Fényes-féle szótár. Városhidvég mezővárosban „sok mesterembert” említ, míg Istvándiban vízimalmok voltak az Ókor vizén. Kálmáncsán, a Széchenyi uradalomban szesz- és sörgyár állt. A megyeszékhely Kaposváron a megyei rabok dolgoztatására részvénytársasági alapon felállított posztógyárat említ a szótár, s más iparról nem tesz említést, noha bizonyos, hogy több céhmester is dolgozott a város területén. A Batthyány birtokon, Németlukafán és a Festetics birtokolta Lukafán egy-egy üveghuta működött. Somogyváron több malom állt a patakon, s ugyancsak vízimalmokról tesz említést a szótár Lábadon, Tótszentgyörgyön, Szomajom és Kaposújlak határában. Drávatamási „ritka művű malmát” külön hírességként emeli ki. Szigetvár mezővárosban a vendégfogadón kívül arról ír a szótár, hogy a város lakosai „mesterségeket és kereskedést erősen űznek”. Toponár mezővárosában ugyancsak megemlíti, „mesteremberei számosak”. Tolna megyében a Bátaszék melletti Apáti faluban vízimalom és kőfejtés jelentette az ipart. Bátán és Faddon sok malmot működtettek a Dunán. Bátaszék lakosai a földművelésen kívül „mesterségekből és halászatból” éltek. Diósberényben olajütőmalom, Bonyhádon pedig több vízimalom jelentette az ipart. Dunaföldváron 40 dunai malom működött, s külön kiemeli a szótár a vendégfogadón és a sörházon kívül azt is, hogy „mesterembereinek száma negyedfélszázra rúg”. Gyönk lakosai az olajmalmokban sajtolt olajjal kereskedtek, éppen úgy, mint Izmény lakosai is. Varsádon ugyancsak olajmalom működött. Hanton, Kalaznón, Kocsolán, Majson és Nakon vízimalmok voltak. Nagymányok faluban a több patakmalmon kívül kőszénbánya és mészégetés jelentette az ipart, s ez utóbbi kettőt művelték Váralján is. Mázán kőbánya volt, Mórágyon pedig egy megszűnt üveghutáról tettek említést. Paks mezővárosban 250 kézművesről, 25 dunai malomról és egy nagy vendégfogadóról találunk bejegyzést a geographiai szótárban. Vízimalom volt Szakály és Szántó falvakban, továbbá Tevel mezővárosban. Szentlőrincen olajmalom működött. Tolna mezővárosban ekkor még a kikötő és a rév jövedelmét említi, bár azt is hozzáteszi, hogy „a város nagyobb része most a Duna gyomrában hever”. A több vendégfogadón és 20 dunai malmon kívül további iparűzőkről nem tett említést. Zala megyében Monostorapátiban, Csapópusztán, Diszelen, Hegymagos magyar faluban, Hegyesden az Éger vizén, Lovászon, Petenden, Csabrendeken, Zalabéren és Tördemicen egy vagy több vízimalom volt a határban. Aszófő téglavetőjében híres téglákat égettek, amelyek könnyűek, erősek és az „esőt szilárdan állók” voltak. Csesztreg mezővárosban a jó vízimalmokon kívül a „köszörűkő csinálást” is megemlítette a szótár. A megyeszékhely Zalaegerszegen pedig arról írt, hogy a lakosok „főleg gazdászatból, aztán mesterségekből táplálják magukat”. A Sümeg közelében lévő Balatonhenye faluban fehér tűzkőbányákból szedték ki - darabonként - a tűzkövet. A megye legiparosodottabb települése Nagykanizsa volt, amelynek iparáról azonban csak a következők szerepelnek a geographiai szótárban: „több szivargyár és igen számos kézműves” található ott, a templomokon, a kisebb gimnáziumon, a kir. tanítóképző intézeten és az izraelita tanodán kívül. 163
