Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Bősze Sándor: Két osztrák katona emlékei Jellačić 1848. őszi hadjáratáról (Naplórészletek)
Marcali, főhadiszállás, szeptember 19. Ma éjszaka gróf Zichy őrnagy, a főherceg nádor kamarása annak megbízásából Kiskomáromba érkezett. Ismét sikertelen béketárgyalás. A mai napnak sok szép perce volt. Nemes Viden egy magyar főnemesnél egy egyszerű, de mégis jó reggelit kaptunk. Házigazdánknak, akinek értesülnie kellett némely magyar megalázkodásáról,50 mélyen elszomorodott, és biztosította parancsnokunkat: ő soha nem hitte volna, hogy neki van bátorsága a Drávát átlépni. A bán azonban tudja, hogy a maga számára képes megnyerni, és így még egy szívből jövő „éljen”-t is sikerült kicsalnia ebből a vadmagyarból. Mindenütt, ahol összegyűlik a nép, odavet közéjük néhány hatásos magyar szót, és a válasz mindig egy őszinte „éljen”. A nép általában nyugodtnak látszik, a nyugalomnak - miképpen mindig - helyre kell állnia. Marcaliban kellene a Hardegg-vértesezrednek hozzánk csatlakoznia, de már kora reggel olyan hír terjedt el, hogy a vértesek - István főherceg egy közvetlen parancsa nyomán - hozzánk hűtlenné váltak. A bán menet közben végig nyugtalan volt, és többször így kiáltott fel: „Én már csak a saját vérteseimben lehetek biztos!” Végül, amikor már majdnem elértük a helyet [Marcali], egy fehér lovast láttunk felénk közeledni. Mindnyájunknak erősebben dobogott a szíve. Gróf Waldstein főhadnagy volt az, és jelentette, hogy Marcalinál nemcsak az ő ezrede, hanem a Kress-könnyűlovasok51 egy hadosztálya is vár bennünket. Hangos ujjongásbán törtünk ki. A bán árkon-bokron keresztül vágtatott a lovasság táborába, ahol nyomban összeszaladt minden tiszt. Némelyek még lóháton, mások már gyalog, mellvérttel vagy anélkül, sisakkal vagy anélkül, mert nem várták ilyen hamar a bánt. A parancsnok néhány rövid, hatásos és tüzes szót intézett hozzájuk, erre ők egy dörgő éljennel válaszoltak, az egyszerű lovas közlegények között ezerhangú visszhangra találva. Ezután a bán a könnyűlovasok és vértesek véget nem érő ujjongása közepette ugratott végig a táboron. Azokat az örömteli érzéseket, melyek engem, és közöttünk biztosan mindenkit eltöltőitek, nehéz lenne szavakba önteni. Mi egy magyar gróf, kinek a neve kiment a fejemből - kastélyában vagyunk elszállásolva, s távolléte ellenére is meglehetősen jól tartottak bennünket. Az asztalnál nagy vidámság volt. Zeisberg tábornok mindig sokat és viccesen is beszél, különösen az estebéd vége felé, ám szavai a bánéhoz mérten, mint a nehéz sör a gyöngyöző pezsgőhöz viszonyítva. Lengyeltóti, főhadiszállás, szeptember 20. Ezeket a sorokat egy Kossuth-barát nemes (Inkey) kastélyában írom. Már Nagylakon52 volt a főhadiszállás, melynek ide való áthelyezését a hadvezér csak ebéd után parancsolta meg, valószínű, mert Lakon igen szűkösen voltunk. Amikor megérkeztünk ide, a Hardegg-vértesek csaknem minden tisztje már összegyűlt az étkezéshez a kastély egyik szép, tágas termében. A bánt óriási éljenzéssel fogadták. A német lovasok általában nagyon nagy lelkesedést tanúsítanak a bán és az ügy iránt. Kíséretének legtöbb tisztje a vértesek közé ült, és sötétedésig zajongtunk és mulattunk. Amikor a zajongás a legmagasabbra hágott, a nyitott ablakon át hirtelen a „Segen Österreichs” hangjai hatoltak be, és egy szempillantás alatt elült a zaj, s addig néma csend honolt a tágas teremben, ameddig a vértesek trombitásai által pompásan 142
