Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)

Bősze Sándor: Két osztrák katona emlékei Jellačić 1848. őszi hadjáratáról (Naplórészletek)

Jókedvűen pattantam lóra és elvágtattam a viharban. Varasdon megtaláltam, amit kerestem, de a bánt csak a főhadiszálláson tudtam utolérni.

Szent Ilona egy csinos, nagyon tágas kastély, negyedmérföldre Csáktornyától. Tulajdonosa, Knezevich báró - aki a bán egy távoli rokona - remek, eredeti ember. Még meglehetősen fiatal felesége és két nagyon csinos és szemrevaló sógornője van. Közel negyvenen voltunk az asztalnál, a hangulat pedig nagyon jó, vidám volt. Az étkezés után mentünk a táborba, mely Csáktornyánál, a mezőn volt felverve és olyan pompás, impozáns látványt nyújtott, mint amilyet tábor a XIX. században még nem nyújtott, s nem is nyújt majd. Wallenstein tábora volt ez. Ugyanaz a kép, amelyet a nagy költő megálmodott. A mi hadvezérünk is egy Wallenstein, de egy jobb. A zöld réten a piros szerezsán csapatok pompásan rajzolódtak ki, öröm volt nézni erős termetüket és szép kiállásukat. Mindenki nagyon vidám volt, s egy lelkes „živio” fogadta a bánt. A kisasszonyok egyikének (idegen)vezetőt szereztem. A kastélyba való visszatérésünk után a teázáshoz összegyűltünk és mostanáig táncoltunk, énekeltünk. Pompás élet a katonaélet!

Hodosan,2*főhadiszállás, szeptember 14.

Nem minden nap olyan derűs, mint amilyent Szent Ilonán töltöttünk. Ettől a barátságos kastélytól és még barátságosabb tulajdonosától tegnap korán elváltunk. Csáktornyán a bán a Schmidl hadosztályt díszmenetben vonultatta el. A lakosság kíváncsiságot is alig tanúsított. Letenye irányába meneteltünk. Déltájban értünk a Murához. A magyar dandárok, melyek már 11-én elhagyták Csáktornyát és Letenyéig egy menetben hátráltak, a másik parton hagytak egy huszárőrsöt. Pukseé mérnökkari hadnagy kapott megbízást, hogy a hídverés céljából szemlélje meg a partot. Ő érkezett elsőként a folyóhoz és elővigyázatlanul átkelt két határőrrel. Alig kötöttek ki, mikor néhány huszár rájuk tört és csúfot űzött velük, sőt az egyikük pisztolyával rájuk lőtt. Ekkor a huszártiszt sietett oda és felszólította Puksečet — ki időközben két emberével visszaszállt a csónakba -, hogy adják meg magukat. Erre ő szárazon azt válaszolta neki, egy császári tiszt nem adhatja meg magát, majd pedig ellökte magukat a parttól, mire a csónakra több pisztolylövést adtak le, ám azok közül egyik sem talált. A bán Puksečot - a Muráról és a túlsó partján fekvő helységről - tréfából elnevezte „Murski, Letenye hősé”-nek. Mindenesetre az a dicsősége is megmaradt, hogy az első lövés őrá irányult.

Miután a bán meghatározta a hídverés módját, visszalovagoltunk Hodosanba, egy meglehetősen nyomorúságos faluba, ahol a főhadiszállás tábort ütött. Amikor délután 3 óra tájban megérkeztünk, különös élvezettel szemléltem a terített asztalt, mert rendkívül éhes voltam. Zeisberg tábornoknak tetszett, hogy engem küldtek el a tábor részére 20 akó bort rekvirálni. Ezt a feladatot némi fáradtsággal este 6 óráig sikerült is teljesítenem. Alighogy visszatértem a főhadiszállásra, a Murához kísértem a bánt, aki a már készülő hidat vette szemügyre, majd - éppen időre - visszatértünk Hodosánba az estebédre, amelynek reményeim szerint farkasétvágyamat kellett csillapítania. Ám Zeisberg tábornok azon nyomban egy paranccsal tisztelt meg: menjek Goricsanba29 még 30 akó bort rekvirálni. Egy őrvezetővel, 3 közlegénnyel és egy porció kenyérrel felültem, jobban mondva, álltam egy szekérre, s elindultunk. Rémületes volt az éjszaka Goricsánban a plébános és a vendéglősök számára, a bort személyesen vittem a szomjazó táborba és csak hajnali 3 órakor tértem vissza a főhadiszállásra. Találomra bementem egy szobába, ahol egy tiszt, egypár öregasz138