Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Ódor Imre: A Somogy megyei lovasezred baranyai százada az 1809. évi nemesi felkelésben
Bősre, azután még egyszer előre mentünk Poson felé de mire Vitéz karjaink Francz lelkeket küldőt volna Stix partjára az fegyvernyugvás hírünkre esett. Posony ált adatot általyában csúnya egy kötések alat ment véghöz azértis mondatik, hogy az Császáriul és az János Herczegtül nem acceptáltatik, mi tőlünk pedig éppen nem... semmi bajunk, ha mindjárt az Franczia Posonyban vanis elég szép leánykák előbbre tették kedvünkért Posonynál Böőst, csak Pénzel szűkön vagyok...”45 Jeszenszky főhadnagy leveléből - közvetve - azt is megtudhatjuk, hogy az oly régóta várt és annyiszor sürgetett csákányok és övék megérkeztek, s a szállítmány ládái milyen jól használhatók, a „mendörgös esső” ellen. Soraiból a bizakodás, a tettrekészség hangja csendül ki. A végleges fegyverszünet (július 19.) megkötése után valóban megnövekedett az inszurrekció jelentősége, lévén a monarchia egyetlen, „érintetlen" komolyabb létszámú serege. Újjászervezése, kiképzése és a béketárgyalásokon játszott szerepe újra az érdeklődés középpontjába állították. Július végére a magyar nemesi felkelő hadakat a Dunántúl északkeleti részén összpontosították. A somogyi lovasezredet július 21-én Bősből Győrszentmártonba irányították, ahová július 23-án érkezett meg.46 A zalai lovasezreddel együtt alkotta az ún. Andrássy-dandárt (pk.: AndrássyJános vezérőrnagy), amely a Mecséry-hadosztály kötelékébe tartozott. Az ezred századai Écs, Ravazd, Asszonyfa, Táp, Nyalka, Pázmánd és Tápszentmiklós falvakban nyertek elhelyezést.4' A baranyai inszurgensek közül többen (mint Jeszenszky Imre is) jó kalandnak, „világlátásnak” tekintették a hadjáratot, az ide-oda vonulást, táborozást, de jócskán akadtak, akik e terhesnek érzett kötelezettség alól szabadulni kívántak. Ha - néhány más megyétől eltérően - tömeges méretet itt nem is öltöttek, de azért előfordultak szökések, s más módot is találtak a harcolni nem akarók, munkát adva a vármegye állandó bizottságának. Mecséry tábornok például már június 24-én kéri a megyét, hogy a 13-i első összecsapás alkalmával „tőlem minden jelentés nélkül eltávozott (a kerület parancsnoksághoz beosztott) PetroczyJános urat, amennyiben otthon tartózkodik irányítsák a bősi táborba.”48 Pászthoiy ezredes - Mecséry levelével egy időben - az ezredébe beosztott felkelők megyéit ugyancsak a szökevények visszaküldésére kéri: „Ezredünk zászlójától leginkább a győri ütközet után minden engedelem nélkül sokan haza mentek, mások ismét teljességgel, ki tudgya hová elszöktek... Kérem tehát a Nemes Vármegyét hivatalosan, hogy az illy elfajulttakat a megyében kikerestetvén, őket szoros őrizet alatt, vason az Ezredhez nagy gyorsasággal visszaküldeni ne terheltessenek”.49 A baranyai század kapitányának június 25-i — már említett — beszámolója szerint alakulata 194 főből állt. A később nyilvánosságra hozott tényleges veszteség ismeretében (elesett 3 fő: Kata Gábor, Kosa Márton, Balog János; fogságba került 11 fő),50 az önkényesen távozók száma csekélynek mondható. A század kimutatása szerint mindössze 5 felkelőnek „nem tudatik holléte”, illetve szerepel az „eltébolo- dottak” között. A hiányzók számát még a sebesültek és betegek szaporították. A sebesültek, illetve fogságba esettek közül a többség visszatért alakulatához, bár aki csak tehette, előbb megyéjébe vette útját, mint például Éva András szabadszentkirályi felkelő. A megye által lefolytatott „szabad vallatása” szerint: „...Pápárul udvarokon, kerteken és búzákon körösztül fogságombul elszöktem, mint hogy' pedig nemes Regementemnek holl létét ki nem tanulhattam volna, de egyébb erant is nagy szaladásomban az hideg lölt, vármegyém felé vettem utamat”.51 123
