Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 21. (Kaposvár, 1990)

Sárkány Eszter: Színházi kultúra a századfordulón Kaposváron

Somogyi Károly is megbecsült tagja volt a magyar színészetnek művészként és okos üzleti vállalkozóként egyaránt. így válik érthetővé, hogy maga Németh Ignác polgármester is vendégül látta a Somogyi családot és a néjxszerűbb színészeket ivánfai szőlőjében. A múlt század végén a polgárok gazdagodásával lassan vége lett a „nincs műérzék, nincs pénz, a közéjxxsztály szegény" korszaknak. Élénkült a társas élet, szaporodtak az egyletek, a rendezvények, táncmulatságok, jótékonysági estek. Volt már kávéház, sörkert, korzó és kellett a színház is, ami egyformán jelenthetett szórakozást a legszegényebb kifutófiúnak és a polgármester úrnak. Talán szerencséje is a városnak, hogy a vidéki népesség legintenzívebb beözönlése idején még csak ütött-kopott arénája volt, mert oda a legszegényebbek is könnyebben „beszoktak", mint egy arisztokratikus színházpalotába. Kaposváron a páholyokat és a földszinti helyeket főként a környékbeli birtokosok, az uradalmak bérlői, a helyi intelligencia egyre bővülő körei, az ügyvédek, a katonatisztek, a tisztviselők, az orvosok, mérnökök, újságírók, a gimnázium tanárai, majd a joénzügyi. az iparos és kereskedővilág leggazdagabbjai és családtagjaik foglalták el. Igaz, némelyikük számára a színház csak „alkalom a flörtre vagy megszokott, terhes robotolás". „A páholy ásít, a földszint restelkedik tapsolni", így az üzlet, a darab sikere érdekében „a valódi néj} a polgár, a jxiraszt". A század utolsó harmadában országosan is nagy átrendeződés figyelhető meg a színházainkban a nézőtéren, ami — az épület tárgyi adottságainak kényszere ellenére is — mindig tükörkéj^e a kor társadalmának. A páholyok zártsága (egész szezonra szóló bérlet lehetősége, saját bútorok stb.) csökkent és — a népszínházak mintájára — igyekeztek növelni a „köztes helyek" számát, hogy kedvében járjanak a kisjiénzű színházrajongóknak. Külön világ volt a karzat, ahonnan „lelkes kiáltások,... tombolás, dobogás, zúgás" hallatszott. Ott fönt, „a nagy luszter környékén" volt „az igazi publikum, amelyik nem fontolgató, a nagyképűségnek meg az árnyékától is ment". A kis mosólánytól és a „tandíjmentes diáktól kezdve a szobaleányig és boltosinasig képviselve van benne az alsó tízezer valamennyi rétege. A krémet az első sorokat elfoglaló szatócsfamíliák szolgáltatják, míg a hangadók a portás és a garde des robes-osok rokonságából" kerülnek ki. Ez utóbbiak azok, akik a beavatottak biztonságával tárgyalják fontoskodva, félhangosan a művészek magánéletének legintimebb részleteit, ami nem „gátolja őket abban, hogy lelkesen tapsoljanak és hihetetlen mennyiségű zsemlyét és pohár vizet el ne fogyasszanak". 5 A karzatok mai néző számára már nehezen elképzelhető hangulatához apró adalékul szolgálhat, hogy Kaposváron rendeletben szabályozták az alsó korhatárt a színházba vihető gyerekek esetében, mert a bevitt két hónapos csecsemő sírása tönkretette egyszer a játszott darab sikerét. A közönségrétegződés szűkítésében élen járt a Nemzeti intendánsa, aki 1876-tól megszüntette az állóhelyeket. Példáját kenették a fővárosi színházak többségében, így 1908-ra a 8 budapesti állandó színházból már csak háromban voltak állóhelyek, és azok is csak a budapesti összes hely 5%-át tették ki. A vidéki színházakban — így Kaposváron is — az állóhelyeknek még volt létjogosultsága. 1908-ban 137 vidéki játszóhelyből mindössze négyben szüntették meg az állóhelyeket, de ezek közül is csak kettő volt „igazi" színházépület (Kassa és Szabadka), a másik kettő (Nagykárolv és Magyarkanizsa) kis befogadóképességével nem elsődlegesen színházi célokat szolgált. Az újonnan épített színházak közül Nagyváradon az összes férőhely 51%-a, Szombathelyen 42%-a, Pécsett 34%-a, Szegeden 26%-a volt