Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 21. (Kaposvár, 1990)
Sárkány Eszter: Színházi kultúra a századfordulón Kaposváron
a gimnázium növendékei és tanárai előtt és csak este mehetett a sikamlós francia darab, amit a/, ifjaknak már jobb volt nem látniuk.) A klasszikusok azonban lassan elmaradtak, jellemző viszont továbbra is az, hogy a magyar és külföldi színházak legnagyobb szenzációit szinte azonnal bemutatták Kaposváron is, akár Molnár Ferenc, akár Gorkij, akár valamelyik párizsi bulvárszínpadi szerző sikerdarabjáról volt szó. (Gorkij Éjjeli menedékhelyét pl. nagyon hosszan és melegen méltatta a kaposvári színikritika.) Városunk műpártoló polgárának is kellett az illúzió, hogy nem provinciális komédiázás, hanem a nagyvilág divatos színházi eseményeinek szemtanújaként ül a nézőtéren. Ez a nagyvárosokat jó értelemben mércének tekintő és rossz értelemben majmoló tendencia alig megoldható feladat elé állította a vidéki társulatokat. Könnyű volt ott. ahol. mint Budapesten is, több színház volt, mert így azok szakosodhattak. Vidéken viszont annak az egy társulatnak kellett megbirkóznia a hivatalos kultűrmissziós feladattal, vállalkoznia a nemes, színvonalas szórak* >ztatásra és a századelőn a divatigényt kiszolgálva, a frivol, pikáns vagy vaskos humorú, orfeumba, kabaréba illő darabok bemutatására. Ilyen helyzetben a gondolkodó vidéki színikritikusok is tudták, hogy egy-egy évadban öt-hat városban is megforduló, „mindenes" vidéki társulatoktól tökéletes színvonalat nem várhatnak és a változatos és zsúfolt műsor miatt túlterhelt, alig j^róbáló, de szinte folyamatosan színpadon lévő színészek kicsit is összehangolt munkája már megérdemli az elismerést. A színház és közönsége A színpártolás súlyos terhe az 186()7 0-es évekig még szinte csak a falusi birtokos osztályra nehezedett, őket viszont távol tartották a székvárostól a közlekedési nehézségek. A fiatal farosok egy része felkereste már vasárnaj^onként az olcsó karzatokat, de másik, „komolyabb" részük még húzódozott a komédiás háztól. A városi és falusi szegény nép j^edig alig vett még tudomást a kultúra ezen hatásos eszközéről. Az 1880-90-es évek nagy változásai (a gondolkodásában és életmódjában egyre jobban polgárosodó középosztály súlvának növekedése, az farosok és kereskedők egy részének meggazdagodása, az értelmiségiek, a szabadfoglalkozásúak, a katonatisztek számának gyarapodása, a frissen Kaposvárra települt tömegek szórakozási igényének találkozása az üzletszínház anyagi érdekeivel, a város megnövekedett hatótávolsága, a megjavult közlekedés, a polgárosodás nyomán változó utazási szokások, a műkedvelők sikerei, a századvég divatirányzatainak művészetjxirtoló tendenciája, a magyarországi színházi kultúra fejlődése stb.) mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy összetételében változzon és számában növekedjen a kaposvári közönség. Szerej^e volt néhány, a kisváros társadalmában mintaadó kulcsfigura műpártoló szenvedélyének abban, hogy a színügy egyre több ember szívügye lett a városban. Említést érdemel közülük az 1860-as évek közepéről Kutasi Ernő, a „huszártisztből telekkönyvvezetővé lecsúszott fiatal úr, aki a rendezetlen birtokviszonyok közepette kisisten volt". Főként neki köszönhető az a többi városhoz képest eléggé egyedi jelenség, hogy „a kaj^osvári közönség, különösen annak fiatalsága, már akkor túlment a műjxírtolás szokott keretén és baráti, családi köreibe bevonta a társulat jelesebbjeit" ' 1 Igaz, nemcsak Kaposvár, a viszonylag demokratikus befogadó közeg érdeme ez, hanem az is számított, hogy a 19. század végén évekig visszatérő
