Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 20. (Kaposvár, 1989)
Géger László: Tanácsok és termelőszövetkezetek Somogyban (1950. június—1953. június)
ugyanakkor „kulákot" vag}' osztályellenséget nem volt szabad bevenni a tsz-be. A Szabad Föld elképesztő rémtettként számolt be arról a fonói esetről, hogy 7 a helyi, „jobboldali szociáldemokrata" gépállomásvezető segítségével a „kulákok" megalakították a tsz-t 42 Figyelemre méltó, hogy ebben a helyi pártszervezettől, a községi tanácstól, a felettes járási szervektől és a tszcs szegényparaszt és földmunkás tagságától is megkapták a támogatást. Ez természetesen nem véletlen, hiszen a „kulákok" a legjobb földekkel rendelkeztek, remek agrárszakemberek voltak, és a nagyüzemi termelésben csak nekik volt kellő tapasztalatuk. Emiatt aztán a közigazgatásban különböző „elméletek" születtek arra, hogyan lehetne őket a kollektív termelésbe bevonni. A büssüi községi tanácstitkár például különbséget tett „gazdasági" és „progresszív kulák" között, másutt „politikai", „közigazgatási", sőt „ipari kulákról" beszéltek. 1 * 3 Az MDP politikájával ezek a nézetek természeteden nem voltak összeegyeztethetők. „Nem baj, ha a tsz kicsi, de ne legyen ellenség" - hangzott el Siófokon. 44 Az MDP agrárpolitikája a jómódú és gazdaságparasztságot a politikai erőviszonyok valóságos mérlegelése nélkül eleve úgy állította be, mint a hatalom esküdt ellenségét, a termelőszövetkezeti mozgalom legnagyob kerékkötőjét, amelyet ezért „ki kell iktatni" a magyar társadalomból. 1948-1949 fordulóján összeírták a gazdagparaszti, korabeli kifejezéssel élve „kulákgazdaságokat" (ezt a magyar nyelvtől alapvetően idegen kifejezést a továbbiakban csak idézőjelben használom) az országban. Ennek meghatározásánál a gazdasági terület nagyságán (minimum 25 kat hold föld) kívül számba kellett venni olyan tényezőket is, mint az idegen munkaerő foglalkoztatása, a föld minőségére utaló kataszteri tiszta jövedelem (minimum 350 aranykorona) és a más gazdasági ágakból származó jövedelem. A „kulákká" nyilvánítás azonban a gyakorlatban nem ezeknek a szempontoknak az együttes mérlegelése alapján történt, hanem elegendőnek ítélték ahhoz egyetlen tényező meglétét is az említettek közül. Ezek a törekvések ugyan kifejezetten a gazdagparasztként nyilvántartható és megterhelhető gazdák körének a kiszélesítésére irányultak, az így nyert eredmény sem igazolta azonban a „kulákveszéllyel" kapcsolatosan felülről táplált túlzásokat. Az összeírás során mintegy 70 000 „kulákgazdasággal" számoltak. Ugyanakkor a mintegy 7 47000 birtokon gazdálkodó gazdagparasztok 1949-ben a mezőgazdasági kereső, valamint eltartott népességnek csupán a 3,3%-át tették ki, s az egyéni gazdaságok területének 16,5%-a tartozott hozzájuk. A „kuláklistára" felvett személyek - már 1949-ben 71600 család szerepelt azon - azonban akkor sem kerülhettek le onnan, ha gazdaságukat csökkentették, vagy teljesen felhagytak a gazdálkodással, és másutt helyezkedtek el. Az is előfordult, és nem is ritkán, hogy a megszűnt „kulákgazdaságok" helyett a középparasztok, sőt heh/enként a kisparasztok gazdaságait, pontosabban tulajdonosaikat vették fel a „kuláklistára". A gazdagparasztok 1949 eleji számbavétele annak a megállapítására történt, hogy kik azok, akiknek vállára fokozott adó- és besző Igáitatás i terheket kell rakni, illetőleg akik nem léphetnek be tagként a termelőszövetkezetbe. De később, különösen 1951-től a „kuláklista" a hatalom országos és helyi szerveinek a kezében - az osztályharc állandó éleződésének dogmájától vezérelve - a társadalmi megbélyegzés, az állampolgárok ellen elkövetett törvénysértések eszközévé, kiindulópontjává vált. Ennek az eredendő oka abban rejlett, hogy a „kulákság" gazdasági korlátozásának politikáját is mindinkább a gazdagparasztság felszámolásának gyakorlata váltotta fel. (1949-1953 között elvették a gazdagparasztok traktorait,
