Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 20. (Kaposvár, 1989)

Lagzi István: Lengyel menekültek evakuációja a dél-dunántúli megyéken keresztül (1939—1940)

a lengyel követség melletti konzulátus és a Katonai Képviselet is kivette részét az evakuáció szervezéséből. Vörnle János a külügyminiszter állandó helyettese a sorozatos német tiltakozások után október 28-án Leon Orlowski lengyel követnek kijelentette: „...a magyar kormány nem tűrheti a lengyel követség, illetve konzulátus eme gyakorlatának folytatását, mert ez komoly bonyodalmakra vezethet, hiszen szöges ellentétben áll a semlegesség princípiumával, amit egy ilyen kicsi és aránylag gyenge ország, mint mi vagyaink, nem engedhet meg magának. Kérem tehát, hogy ne folytassa [a] lengyel katonáknak toborzását, illetve Franciaorszcigba való dirigálását, amit különben sem tudnak gyakorlatilag végrehajtani, mert mától [október 28. — L. I.] kezdve csakis kiutazási vízummal ellátott utasokat léptetnek ki a határon."

40 Vörnle ismételten hangsúlyozta, hogy a budapesti lengyel követség — nem diplomáciai — tevékenysége a vendéglátó Magyarországot ferde megvilágításba hozhatja a németek előtt. Vörnle a külügyminisztériumot ért német támadásokra rámutatva megjegyezte: ,A német követ máris felvetette a kérdést, hogy Orlowski milyen minőségben tartózkodik Magyarországon... Az Orlowski-Vörnle találkozón a lengyel követ bevallotta, hogy „...tényleg szállított embereket Franciaországba, de ez a kötelessége"

42 A határzár október 28-tól való elrendelése után, a H. M. 21. osztályának november 21-én kiadott utasítása értelmében, a lengyel katonai személyeknek a továbbiakban még érvényes útlevéllel sem engedték meg az ország elhagyását,

43 de ugyanakkor a lengyel polgári menekültek, illetve az annak minősített személyek útlevéllel — mint minden más idegen — továbbra is elhagyhatták Magyarország területét. Az előbb említett lehetőségek a későbbiekben rendkívüli jelentőségűvé váltak. A polgári táborok időszakos ellenőrzésének, illetve a katonai táborok őrzésének hiányosságai következtében sok ezer személy került „polgári tábor"-ba. Szeptember közepétől október végéig eltelt időszakban a magyar katonai hatóságok megszervezték a lengyel katonai táborok tényleges őrzését, az ún. „szabad evakuáció" október 29-ével megszűnt. A rndelkezések értelmében novemberben a határátkelő állomásokon bevezették a különböző H. M. és B. M. rendeletekkel szabályozott vízum és útlevélkényszert. A menekültek magyarországi sorsa, így az evakuáció alakulása szoros összefüggésben volt az angolszász kapcsolatokat ápolni igyekvő Teleki kormány külpolitikájával (háború utáni elképzeléseivel). A „lengyel kérdés" ugyanakkor több vonatkozásban ellentétben is állt a Németországgal együttműködő, Teleki által is képviselt hivatalos kormány politikával. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a katonai vonalnak is meg volt a maga sajátos elképzelése, s ezt sok vonatkozásban — a kormánytól függetlenül — érvényesítette is. A magyar katonai körök egy jelentős része a németekkel való minél szorosabb együttműködést szorgalmazta, teljes mértékben egyetértett abban, hogy a magyar—német kapcsolatokat a lengyel menekültek jelenléte nem zavarhatja meg. Egyetértett abban is, a lengyel menekültek ügyeit a német elképzelések „legmesszebbmenő" figyelembevételével kell intézni. Németország felé e tekintetben is előzékeny magatartást kell tanúsítani. A budapesti honvéd vegyes dandárparancsnokság megkerülve a H. M. 21. osztályt, a Magyar Államvasutak igazgatóságától a lengyel katonai személyek utazását korlátozó intézkedés kiadását javasolta. A dandárparancsnokság szerint a vasúti kalauzoknak ellenőrizni kell azt, hogy jegyét felmutató lengyel katonai, vagy polgári személy-e? Amennyiben katona és kísérő nélkül utazik, kötelesek értesíteni az