Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)

Szili Ferenc: Somogy megye út- és közlekedési viszonyai a kései feudalizmus korában (1782-1848)

rendeli, hogy a közállapotokat tegye biztonságosabbá, mivel „a szökött katonákból és parasztokból összegyűlt útonállóknak és rablóknak gonoszsága úgy elhatalmasodott, hogy egy helyről másikra menni élete veszedelme nélkül senki sem bátorkodik.. ,”27 A rend helyreállítása érdekében a katonaságot is igénybe vehetik, a magányos csárdákat pedig, amelyek többnyire a társadalom perifériájára szorult útonállók rejtekhelyei, rombolják le. A megye a felhívást komolyan vette, rövid időn belül egy bizottságot hozott létre, amely megvizsgálta a csárdák állapotát és egyben jelentést tett arról is, hogy melyek azok a magányos csárdák, amelyek az útonállók búvóhelyei lehetnek, ezért megsemmisítésüket javasolta.28 A jelenség valójában túllépte a megye közigazgatási határait, regionális problémaként jelentkezett, ezért az ellene folytatott harcot is csak együttműködve, regionális keretekben lehetett megoldani. A rablók rendkívül mozgékonyak voltak és gyakran változtatták működésük színterét, nemcsak Dél-Du- nántúl vármegyéiben, hanem a Drávát is átlépték veszélyeztetve Körös és Ve- rőcze vármegyék lakosainak biztonságát.

18 io-ben Körös vármegye értesítette a megye vezetőit, hogy a szökött katonák az erdei útonállókkal szövetkezve, már nemcsak a magányos csárdákban megszállt kereskedőket és utazókat rabolják ki, s gyilkolják meg, hanem a falvakba is bemerészkednek, „az utakat elállják, az utazókat kirabolják és a köz- biztonságot egészen felforgatják”.29 Amíg ezek a csárdák léteznek, fennáll a fosztogatás és a rablás lehetőssége. De az utak mellett levő sűrű erdőket is meg kell ritkítani, mivel így az utazót meg lehet védeni a váratlan támadástól. Hogy a közbiztonság érdekében folytatott harc mennyire volt eredményes, azt a megye jelentéseiből megismerhetjük. Az 1811. évi jelentés szerint, mióta a pandúrokat megszervezték, azóta a belső biztonság is helyreállott, útonállók és csavargók csoportosan már nem találhatóak a megyében, közülük sokat elfogtak, néhányan pedig az erdőkben kerestek menedéket. Az alispán elkészített egy tervezetet, amely szerint még ez évben a főszolgabírókkal együttműködve az útonállók ellen hajtóvadászatot indítanak, „az egész vármegyében levő erdőket és mezőket meghajtván . . . kiki a maga járását megvadászni fogja”. 50 Hogy a hajtóvadászatot az alispán milyen komolyan vette, arra jellemző, hogy a főszolgabírókat arra utasította, hogy a pandúrokat jelentéktelen ügyekkel ne terheljék. Noha a hatóságok látványos eredményeket értek el, mégis elmondhatjuk, hogy az optimistán csengő jelentések nem tükrözték mindig a valós helyzetet. A magányos és a csoportos útonállók közül sokan a veszélyt megszimatolva úttalah utakon áthatolva továbbálltak, és folytatták a rablásokat. A tünetet úgy kívánták felszámolni, hogy a társadalom által létrehozott okokat nem elemezték. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy a „jelenségek” mindig újratermelődtek. A Helytartótanács 1812-ben arról értesíti a megyét - nyilvánvalóan a szomszédos megyéket is -, hogy „a vértesi és a bakonyi erdőkben az útonállók csoportoz- ván, számos útonállások és rablások történnek . . .”31 Majd sürgős jelentést kér a megyei állapotokról, egyben felhívja a figyelmet, hogy a siker érdekében az orgazdák leleplezőit ugyanolyan jutalomban részesítsék, mint azokat, akik a szökött katonákat elfogják.

Nyilvánvalóan a lakosság szegényebb részét is érdekeltté akarták tenni, akik sok esetben közönyösen, illetőleg alig leplezett kárörömmel szemlélték a gazdagabb polgárok és az uraságok kifosztását. A vérdíj szerint 50 pengőt kapott az, aki élve elfogta a gonosztevőt, 2 5-öt pedig, ha halva szolgáltatta a ha250