Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)

Kiss Géza: A délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei a fedualizmus megerősödése és válsága idején (1711-1848)

ték, parlagoló rendszerben. Egy-egy darab földet 4-6 évig műveltek s ezután újabb földet törtek fel. Az országos tapasztalatok, de a szomszédos ormánsági tájra vonatkozó konkrét ismereteink is arról beszélnek, hogy ez a rendszer Magyar- országon rendszerint a vízáradásos, szűk határú községekben maradt fenn hosszú ideig.

Varga János az elmaradottság okaként a 18. század első felében még fennálló viszonylagos földbőségre gondolva a pusztákra utalt, ahol olcsó bérért, a dézsmaadás kötelezettségét vállalva lehetett földet kapni. Megemlíti azt a mi községeinkben is kimutatható gyakorlatot is, hogy a jobbágycsaládok a hajdan közösben kapott határ után, egy összegben, közösen adóztak.35 A kétnyomásos gazdálkodás viszonylag hosszú uralmát szemlélve pedig mi magunk is természetesnek vettük Mérey Klárának azt a tanítását, hogy az állattartás primér volta okozza ennek a primitív művelési módnak a tartós fennmaradását.35

A fenti tételek valós voltát ma is elfogadjuk, ha olyan tájakról van szó, ahol a 19. századra a földművelés lett a lakosság megélhetésének fő forrása, vagy ahol az állattartó hazai vagy a nemzetközi piac számára nevelte jószágait. A Drá- va-völgy (és talán más mocsaras tájak) civilizációja azonban valójában nem ismeri a gazdasági élet egyik vagy másik ágának a primátusát, mint ahogy idegen tőle a piaci értékesítés számára való termelés is. Ebben a rendszerben nem a határ valamelyik része: szántója, legelője, nádat, sást, vagy finom állati fehérjét ingyen adó ártere a termelés bázisa, hanem az egész határ, amelyet a gazdálkodó ember bevon a termelésbe. Minthogy pedig itt a termelés célja a család és az uradalom naturális szükségleteinek kielégítése (a mindig pénzben szedett adót az állatállomány szaporulatából fedezik), az uradalmi tisztek által lustának tartott földműves nem vágyik (nehéz munkával nyerhető) több földre, nem fejleszti a termelés technikáját, nem keres új eljárásokat. Ez a stagnálás rendszerint akkor sem változik, ha külső tényezők hatására a tehetősebbek jelentős földterületekhez jutnak. A Sárköz gazdag parasztja sem technológia javításával biztosítja utódai ellátását, hanem a föld osztódását megakadályozó születésszabályozással őrzi az amúgy is munka nélkül elért, irigyelt életszínvonalat.

Eddig csak egy-egy utalás erejéig láttuk a pusztát, ahol a keresztúriak, sztáraiak, révfalusiak földet és dúsfüvű réteket béreltek, hogy a használatba vett terület növelésével elégítsék ki ősi módon a növekvő, új szükségleteket. Tájunk középső és nyugati oldalán, a szentmártoni és lakócsai uradalom népeit elsősorban a puszták nagyszerű faanyaga és makkoltatási lehetőségei érdekelték.

A 18. század sok pusztája közül idézzük fel a néhai Gerenda község helyén keletkezett pusztát. Ha mai ember indul keresésére, akkor térképet vesz kezébe, de 200 évvel ezelőtt még nagyon kellett ügyelni e tájban a vizek folyására, állapotára. Ezért mondja egy bírósági tárgyalás tanúja, hogy ,,A Körcsönye vizén dél felé menvén, a víz folyásának nyugati oldalán Gerenda-puszta, keleti oldalán (pedig) Drávafok feküdt.. .” A legjobb tájékozódási pont azonban ott volt, ahol ez a víz a Farkasordítónak nevezett berekbe szakadt, mert attól a helytől nyugatra volt Gerenda, keletre Fok, délre Lakócsa.37

A lakócsaiak és a lakócsai uraság Borrovanetz Martinus néhai hajdú bizonysága szerint eredetileg közösen, szabadon használták a gerendái pusztát, de előnyös feltételek mellett élhettek haszonvételeivel a szomszédos községek lakói is. Ezek között volt az 1774-ben már 80 éves Joan Patasich szentmártoni tanú, aki abrincsfának való erdőt bérelt a lakócsai uraságtól és a kiválasztott fákat szaba225