Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Kiss Géza: A délkelet-somogyi Dráva-völgy horvát községei a fedualizmus megerősödése és válsága idején (1711-1848)
le nyugatra eső községeket (Lakócsa, Szentborbás, Tótújfalu, Potony) az egykor kiemelkedő szerepet játszó zselicszentjakabi apátság uralta. A keleti oldalon Drá- vakeresztúr a pécsi káptalan ősi drávai kerületéhez tartozott és csak Sztára volt a Batthyányak 1724-től szerveződő sellyei uradalmának része, az 1713-ban újra népesített Révfalu pedig a Petrovszkyaké. Mindez azért fontos, mert Somogy és Baranya egyházi uradalmai - talán a feudalizmus utolsó másfél évtizedét kivéve - megtartották az uradalomszervezés középkori formáit. Maguk nem gazdálkodtak, hanem megelégedtek földesúri jogaik biztosításával, amelynek címén kisajátították jobbágyaik jövedelmének mintegy 30 százalékát. A gazdasági formáknak ez a mozdulatlansága pedig igen alkalmas volt arra, hogy megőrizzen középkori struktúrákat és szokásokat. A 17-18. század fordulóján ugyan az egyházi uradalmak birtokjoga nem volt vita tárgya a Habsburgok és a birtokosok között, de az alattvalói és jobbágyi fegyelem meglazulása miatt nekik is meg kellett küzdeni azért, hogy elismertessék uralmukat népeik felett. Ezt a munkát a szentmártoni uradalomban Zehenter Károly József kezdte el, akit Nesselrode Vilmos (1703-1732) pécsi püspök 1711-ben nevezett ki szigetvári plébánossá, de hamarosan ő lett a vaskai apát is és 1714-ben már ilyen minőségben vett részt a pécsi püspök által összehívott zsinaton. Az új apát 1719. július 26-án szerződést kötött szentmártoni jobbágyaival. Ebben kimondták, hogy aki ökröt kíván tartani, az évenként és ökrönként 1 rhénes forintot fizet, ezen kívül pedig saját ökrével és szekerével vonakodás nélkül teljesít 3 napi robotot. Az apát számára azonban, mint eddig, ezután is adni kell mindennemű kilencedet.18 Akinek nincs ökre, az csak 3 napi robotot teljesít előírás szerint, de kilencedet az is fizet.19 A robot után kedvezményt adott a szerződés a makkoltatáshoz is, amikor biztosította, hogy ahol és amely évben makk hull Isten kegyelméből,20 200 darabig szabadon és dézsmamentesen makkoltathatják dis2naikat az apátság jobbágyai. Ha azonban 200 darabot meghaladná ez a szám, akkor a különbözet után a szokott dézsmát tartoznak adni. A szabad határhasználatot csak egy ponton érintette ekkor még az uradalom, amikor a „Nagy-víz” nevű halastavat fenntartotta magának, de ugyanakkor még biztosította jobbágyait arról, hogy minden más halastavat és kisebb tavat szabadon használhatnak. Külön rendelkeztek itt egy Oresics nevű rétről, amelynek füvét azok a jobbágyok, akik kaszálják, haza is hordhatják, de ha a halastó környezetének rendbentartását elmulasztanák, akkor a rét is (közvetlenül) az uradalom használatába megy át.21 Ezeken a régi egyházi birtokokon, de a táj két világi uradalmában is középkori jellegű gazdálkodás folyt, vagyis a jobbágyok a földeket még általában községenként kapták és a határban szabadon gazdálkodtak. Ha tehát birtokigazgatásról beszélünk, nem szabad az újkori birtokokon megszokott szervezetre gondolnunk, mert ekkor a Dráva mocsarai között még semmi szükség sem volt központi irányításra és ellenőrzésre. Az igazgatásnak csupán a kötelezettségek teljesítésének ellenőrzése és a joghatóság gyakorlása volt a feladata, mert a földesúr ekkor még „csak” ura volt jobbágyainak, de gazdálkodással nem foglalkozott. A közvetlen felügyeletet általában tiszttartók látták el, akiket rendesen a földesúr nevezett ki familiárisai közül. A tiszttartók feladata ebben a szervezetben a fentebb jelzett rendészeti ellenőrzés és igazságszolgáltatás volt. Jövedelmük 221
