Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Takáts Lajos: Sertésmakkoltatás a Dél-Dunántúlon a XVIII. században
detéséről - hogy mutogassa megh az Erdőt. Én ki menvén az Győrváriakkai és az Erdő Ispánnyal, egy darabját meg jártuk, másnap magam külömben - tette teljessé tapasztalatát - egészlen megh jártam az erdőt hogy mi formában légyen rajta a’ makk .. Ez a szemle viszont szomorú tapasztalatokat hozott: „valahol jártam, mindenütt jobb részre le volt verve a’ makk, a’ mint hogy rajta is tapasztaltam Osz- kai és Győrvári Pásztorokat, hogy verték az makkot és amint vizsgáltam - számolt be a helyszíni tapasztalatairól - a’ melly fát megh nem verhettek, hogy föl nem hághattak reája, csak szépen volt rajta makk, fél szerint, még talán több is, úgy hogy felére megh híztak volna rajta s. v. Sörtvélessek, ha le nem verték volna még éretlen és ha magátul hullott volna le . . ,”17 Ilyen esetben természetesen a szerződést, ha előzőleg az létrejött, nem tudták teljesíteni, és a kárt pótolni kellett. Hogy ezt megtehessék, volt szükséges a hivatalos megyei igazolás. Telelő makkokat ás Bármennyire is fontos és dús volt a nyári legelő, ahová a sertéseket hajtották, az igazi, a hizlaló tartást a teli takarmányozással biztosították, ami a mak- koltatást jelentette. Ez hozta létre a disznókban az igazi értéket, amikor a hízott állatot jó pénzen értékesíteni lehetett. Ez a takarmányozás ömagában is értéket képviselt, amiért messze földet bejártak, ezért fizették a legmagasabb bért. Az előzetes megállapodást a makkoltatásra gyakran szerződésben is rögzítették, még kis létszámú állat esetén is. Rendes körülmények között ősztől, főleg Szent Mihály napjától számított a makkoltatás, addig, amíg a makk el nem fogyott. 1742. szeptember 25-én a Baranya megyei meződi Szabó Pál számolt be arról, hogy „ez előtt, huszonnyolc Esztendővel a Fatens a’ Meződi s. v. Sörtvéles marhákat az Bedegi Erdőre hajtván, és ottan Sz. Mihály naptul fogva fél bütig. .. mak- koltatván” tartotta állatait.18 A kustánszegi Húsz István pedig 1750. július 11-én tartott határperben vallott arról, hogy „ez előtt circiter Húszon eöt Esztendővel egy télen Szentai Erdőn makkoltatott”, „és azon Esztendőben annyi Makk volt, hogy egész aratásig eleget evett a Marhája.” És azért, „mind az ideig, signaliter aratásig ott eör- zötte Marháit. . ,”19 Mindebből az is világossá válik, hogy a makkoltatás addig húzódott el, amíg csak a makkból tartott. Így a befejezés ideje igen különböző lehetett. Ha valahol kevés makk volt, ott hamar végére hágtak, míg a bő termés esetén - mint a fenti példa is mutatja - még az aratást is megérték. A saját makkos erdőt természetesen ki-ki saját belátása szerint használhatta. De ez ritkán történt meg, ugyanis a makkosok igen nagy területre húzódtak, amelyeken a birtokosok sokféle érdeke ütközött, és a szövevényes birtokjogok között a makkoltatást sem volt könnyű elosztani. Még szerencsésnek mondható az olyan eset, amikor a birtokrészek könnyen elkülöníthetők voltak, és ennek megfelelően a makkoltatás lehetősége is arányosan elosztható. Ilyen esetben, mint pl. 1721 december 8-án Kis-Káldon is, a tilaji erdővel kapcsolatban a compossessorok írásos megegyezést kötöttek a glandinatiora is, amelynek értelmében „az Attyafiak magok marháik eránt” azt határozták, hogy azok makkol- tatása „szabad és közös maradgyon .. 129
