Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)
a pásztorságra. A jószágot, ha beteg volt, ő maga gyógyította. Soha sem hívott állatorvost. Az orvosságot fűbü és virágokbu készítette. Ha elmúlt a nyár, az őszi legeltetés kezdődött. A makkoztatás. Ez pedig igen félelmetes volt nekem. így kezdtük. Először csak az erdő szélin szoktattuk őket a makkra. Mikor már megszokták, akkor nekieresztettük őket az erdőnek. Ment mindegyik arra, amerre akart. Mi pedig a gazdámmal elkezdtünk méheket keresni a fák odújában. Volt úgy, hogy 5-6 helyen is találtunk. A kiszedése pedig így történt. Este, mikor a méhek mind elcsendesedtek, akkor a gazdám elővett a tarisznyából egy darab ájnslágot és én felmentem, meggyújtottam és bedugtam a bejáró lükön. Utána mohával betömtem. Körülbelül 10 perc múlva mind elfulladtak a méhek. Akkor a baltával megkopogtattam, milyen hosszú az odú és a középtáján kivágtam. Ott szedtük ki a mézet. Nagyon sok volt benne, mert Isten tudja mióta voltak bent a méhek. Ez sokszor sírással járt, mert megtörtént, hogy az ájnslag elaludt, amikor bedugtam a lukat és mikor kivágtam az odút, a méhek mind hegyibém rohantak, és mire lejöttem, majdnem megöltek. A gazdám hideg sárral kent be, ahol a méhek megcsíptek. Ez volt a napi foglalkozásunk. Aztán mentünk a fóka után. Az első nap nagyon meg voltam ijedvel. - Hogyan szedjük össze a disznókat? - mondtam a gazdámnak. Csak azt mondta, majd hazajönnek. Estefelé kijöttünk az erdő szélire és nemsokára kijött 5-6 anya, akinek otthol malaca volt. Ekkor a gazdám az ujját a szájába vette és elkezdett úgy fütyülni, mintha malacok sírtak volna. És alig tudtuk távoltartani tőlünk azokat a góbékét, akik már kint voltak az erdőből, hogy szét ne tépjenek bennünket. És 10 perc múlva az összes disznó mind együtt röfögött. Ha véletlen elmaradt valahol egy, azt a purni megkereste. Ha mégis elpusztult egy-két malac, azt a gazdám a saját disznóiból térítette meg, mert az is megtörtént, hogy valami gödörbe esett és mire rátaláltunk, akkorra valami állat elpusztította. Most pedig elindultunk hazafelé. A gazdám tudós ember volt. Füvet, mohát, páprángot és friss madárfészket szedett, és avval gyógyított embert és állatot. Sajnos én azt nem tudtam megtanulni, mert másik gazdát kerestem, mert gulyás akartam lenni. Engem a gazdám fizetett. Kosztot és ruhát és egy választó malacot kaptam egy évre. Nyáron bocskorba, télen pedig csizmába jártam. Ez akkor nagyon jó fizetés volt. Ez volt az első pásztorságom. Nagyon büszke voltam rá. A bojtár szoktatása. A gazdám nagyon szigorú volt. őrzés közben nem szabad volt leülni. Csak délben engedett aludni. Mindig a jószágról beszélt, hogy hogyan kell legeltetni és itatni, hogyan kell a jószágot megfordítani és azután hajtani. Ha elfáradtam, csak azt engedte meg, hogy a botra támaszkodva egyik térdemre 5-6 percig leereszkedhessek. Azt mondta, a pásztor mindig csak a nyájat nézze. A gazdám az időjárást a jószág viselkedésérül és a madarakrul is meg tudta állapítani. Például, ha reggel korán a fekete rigó a fának a legtetejében énekelt, aznap biztos eső vagy vihar volt.. Ha a gém sírva repült, az is biztos esőt hozott, még aznap. Ha jegenye levele kifordult, az esőt jelentett. A felhő, a szél, ez mindig időt jósult és ezt mind pontosan tudta. Ha vihar közeledett, akkor nem szabad volt az öreg erdőben őrizni. Inkább sűrű, apró csálitokba tereltük őket. A pásztor a legborzasztóbb viharokat és az égi háborúkat épp úgy nézi, mint a napot és ebből is tanul. Nem fél, mert nem szabad neki félni. 582 1
