Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)

nót, mivel itt a kukoricapótlást az uradalom adta. A somhegyi tanyán almoztak a disznók alá. Az alomnak való szalmát a taszári uradalomból vitték ki.

A disznó természete. A magyar disznó vagy pedig mangalica igen kemény természetű volt. Szilajnak mondható, amelyik a hideget és a meleget igen jól bírta. Persze csak a régi tiszta fajtáról beszélek. Ez a disznó el volt magában is, de a falkát szerette. A falkában nyugodt volt, nem volt veszekedős természetű. A régi tiszta fajtájú mangalicára jellemző volt a hegyes fül és a hosszú orr. A mai keveréknek bangán, széles siskán áll a füle. A régi gyorslábú volt. Igen jó futó, és az mellett kitartó volt. Egész éjszakai hajtást, járást elbírt, mégpedig úgy, hogy ki se fáradt. Élesszemű volt és nagyon figyelmes. Szóértő volt. Szoktatni lehetett, még az olyat is közülük, amelyiknek a természete nem volt engedelmes. A hallása igen éles volt. A hangokra nagyon ügyelt. Nem volt mohó, rendes, nyugodt evő volt. Persze hamissák nélkül sem volt. Szívesen elszökött a nyájból. Oda ahol többet ehetett, de mihelyt jóllakott, a falkát azonnal fölkereste. El nem maradt volna soha. A kanászát szerette. Amikor a disznó kezdett ágazni, vegyeskedni, akkor jött erre a régi magyar disznóra (mangalica) a dög.

A közlegelőre régen a telkes gazda és a zsellér annyit hajtott ki, ameny- nyit akart. Apám idejében így volt ez Taszáron. De már gyerekkoromra megjött a fübér. 1900-ban már fűzetni kellett. A fűbér nagyságát a telkes gazdák dirigálták meg azért, hogy gyilkolják a szegényt. A fűbért pénzben kellett fizetni a község kasszájába. A fűbér nagysága a közlegelőre hajtott állatok számától függött. Házról házra járt a kanásszal a községgazda és ők állapították meg, hogy hány sörtése jár ki a gazdának. A községgazda volt a harmadik ember a faluban a bíró és a helyettes bíró után. Ezt a sörtésösszeírást konskribá- lásnak neveztük. Ebből a konskribálásból a hízók száma mindig kimaradt. A többi állat fűbér alá esett. Ezt kihajtás előtt, míg a disznó ólon volt, írták ösz- sze. Ez egy reggel megtörtént, mert egyik soron a községgazda, másik soron pedig a bíró ment egy-egy emberrel. Általában vagy aratás előtt, vagy aratás után volt a konskribálás.

Ettől az összeírástól külön volt a kanásznak egy listája, amelyiken föl volt írva kinek-kinek a kijárója. Ezt a kanásznál levő listát a bíró nem látta. Ezután a könyvbe kötött lista után szedte a kanász a konvenciót. Az is gyakran előfordult, hogy a konskripció alkalmával a kanász kevesebbet mondott be, mint amennyi disznója volt a szegényebb gazdának. Egyszer velem az egyik bíró el is bánt, mert elkérte tőlem a könyvet és amikor látta a különbséget, akkor az én füzetemből kihúzta azt a számot, amelyik nem egyezett a fűbér összeírásaival, így persze én kevesebb konvenciót kaptam volna a pógároktól. A konvenciót én is és apám is akkor szedtük, amikor fogytán volt a kenyér. Ilyen napon a pásztor zsákkal a hátán ment a házhoz. Magával víve a község fölöntőjét, amelyre rá volt billogozva, hogy hiteles. Zsebében volt a sörtéslista. 1870-től 1944-ig volt ez így. Reggel járta végig a pógárokat. Hajtás előtt szedte. A teli zsákokat egy házhoz hordta. Mikor elég volt, akkor a községtől kapott kocsit, amely elvitte a malomba. A listájából a fizető gazdákat a pásztor kipipálta. A hiteles fertájt újra visszavitte a községházára, ahol ezt őrizték.

Apám kutyát nem tartott a fóka mellett. Csak én kezdtem tartani pásztorkutyát 1906-tól kezdve. A régi pásztorok, így apám is igen jómenő, fürge bácsi volt. A makkra vert, tanyán levő pásztoroknak mindig volt egy-két komon353