Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Spira György: Egy Jellačić-önportré
EGY JELLACIC-ÖNPORTRÉ SPIRA GYÖRGY Hogy Ferenc József különösebben érzelmes lény volt volna, azt még leg- odaadóbb hívei sem állították soha. Gyűlölni persze tudott őfelsége, de szeretni? vajmi kevéssé. Egy embercsoport azonban mégiscsak akadt, amely kánt érzett valami sápatag hála-félét: azoknak a katonáknak az együttese, akik 1848-49-ben, a hatalomra kerülését megelőző és követő viharos hónapokban bőrüket is készek voltak vásárra vinni a forradalmi mozgalmak által megingatott trónjának és birodalmának védelmében. S ezen a megbecsült társaságon belül is a legmegbecsültebb személyek közé tartozott Horvátország bánja és a horvátországi katonai kerület főhadparancsnoka, Josip Jellacic báró (amiről többek között az is tanúskodott, hogy a császár legfelségesebb íróasztalán Radetzky és Windisch-Grätz arcképe mellett kezdettől fogva ott díszlett Jellacicé is1). Igaz, a császári kegy odáig már nem terjedt, hogy Bécsben bármit is teljesítsenek az 1848-ban felhangzott horvát nemzeti követelések közül s ezzel segítsenek olyan látszatot teremteni, mintha Jellacic nemcsak a birodalmi egység helyreállítását, hanem a horvát nemzeti érdekek érvényesítését is előmozdította volna, mikor 1848 szeptemberében fegyverre kelt a magyarok ellen. És ha addig, amíg folyt a harc Magyarország véráztatta földjén, amíg tehát az udvarnak szüksége volt a horvátokra, az ellenforradalom vezéregyéniségei beérték avval, hogy egyszerűen eleresszék a fülük mellett a frissen fogant horvát követeléseket, a harcok elülte után már kereken kimondva is elutasították őket, mi több: nemcsak hogy ezeket utasították el, hanem a horvátokat még az általuk 1848 előtt élvezett szűkkörű önkormányzati jogoktól is ugyanúgy megfosztották, akár a magyarokat vagy a birodalomnak a rebellió útjára lépett egyéb alattvalóit.2 Sőt a horvátok egy tekintetben - nem csekély felháborodásukra - még rosz- szabbul is jártak, mint emezek, hiszen bár a közigazgatás hivatalos nyelve Horvátországban 1847-ig a latin, attól kezdve pedig a horvát volt, a forradalom bukása után hivatalossá itt is a német nyelvet tették meg - ellentétben például az észak-itáliai tartományokkal, amelyekben hivatalos nyelvnek továbbra is meghagyták az olaszt.3 Jellacicnak tehát, aki 1848-ban oly lankadatlanul s oly meggyőző erővel hirdette, hogy a horvát nemzeti törekvéseket kizárólag az uralkodóház érdekeinek áldozatos felkarolásával lehet diadalra vinni, minden oka megvolt, hogy 285
