Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)

Farkas Gábor: Községi önkormányzatok a Dunántúlon 1945-1950 között

térnyerésének elreteszelésére, majd megsemmisítésére. Az MKP vezetői a jobboldal falusi térnyeréséből azt a következtetést is levonták, hogy a községi köz- igazgatás, az önkormányzat vezetőinek többsége, a hivatalnokok, s általában a falusi értelmiség a kisgazdapárti eszmék követője, s példájukat követte a kisbirtokos parasztság nagyobb része is. Az ekkori elemzések rámutattak arra, hogy a dunántúli parasztságnak nincsenek forradalmi hagyományai. A múlt századvégi és jelen század elejei agrármozgalmak emlékei elmúltak, a két világháború közötti évtizedek politikai pressziói pedig éppen azt a falusi réteget tették dezori- entálttá, amely 1945 után a községi közéletben szerepet vállalhatott volna.

Ennek a parasztellenes politikának községi végrehajtója a jegyző volt.9 A községháza aTpbTgafi- rendszerben maga' volt a helyi államhatalom, amely teljessé tette a szakadást a községi lakosság és a közigazgatás között. A községi jegyző nagymértékben felelős azért, hogy a magyar parasztság a polgári demokrácia iskolájából semmit sem kapott, és a felszabadulás teljesen politikai felkészületlenségben érte. A községi közigazgatásban 1945 nyarától támaszt talált a jobboldal, amely mögé hamarosan odaállt a községi adminisztráció feje is.

Különösen az 1945. évi nemzetgyűlési választások után aktivizálódott a gazdag parasztság, a vele közös érdekeket képviselő falusi rétegekkel. Ilyen körülmények között a falusi önkormányzati szervek súlyukat vesztették. Pedig most kellett volna igazán, hogy a paraszti rétegek, a szegény parasztság vezetésével az önkormányzati testületek demokratikus elemeire támaszkodjanak. A falusi lakosság többségének az érdekét szolgálta a politikai baloldal erőinek tömörülése 1946 tavaszán, amikor a társadalom visszahúzó erőinek a közéletből történő eltávolítását határozták el. IgyTcerült sor a községi önkormányzat felülvizsgálására, a testületi tagok politikai mentalitásának elemzésére, az önkormányzati tisztviselők szakmai és politikai alkalmasságának megállapítására.

Kétségtelen, hogy elsősorban a tisztviselők körében vetették fel az alkalmassági szempontokat, mivel a közigazgatási kérdésekben egyre inkább előtérbe kerültek a személyi döntések. A jegyző, a segédjegyző, esetleg a községi bíró döntései egyre gyakoribbak, és a testületi döntések ritkulnak. Nem vitás, az államhatalomnak elsődleges érdekévé vált, hogy a vármegyében, a járásban és a községben a jegyzői kar, a fogalmazók, a városi ügyosztályvezetők hatásköre, döntései az egyes ügyágazatokban gyarapodjanak. Különösen a szakminiszterek törekedtek arra, hogy a területi önkormányzati tisztviselők minél több olyan feladatot oldjanak meg, amelyek nem tartoztak a hagyományosan vett önkormányzati teendők közé.

A községi tisztviselők körében az alkalmassági szempontok vizsgálata a felszabadulás óta állandóan napirenden volt. A tisztviselők visszavétele során volt az első rostálás, amikor a kimondottan szélsőjobboldali egyének ki is hulltak a tisztviselői karból. A további „tisztogatási akció” az igazolási eljárás volt 1945 nyarán. Ennek során azonban elég kevés tisztviselőt távolítottak el állásából. Az a tény azonban, hogy a bizottság előtt a keresztkérdések számtalanjára kellett választ adniok - s amelyek között igen kényesek is szerepeltek -, ezek tovább erősítették azt a bizonytalansági érzést, ami a tisztviselői réteget 1945 után általában jellemezte.

Az igazolási eljárás lefolyása idején a tisztviselői kar 20%-a már a munkások és parasztok köréből került ki, akiknek jó része vezetői állást töltött be, de a 80%-a a régi tisztviselői gárdához tartozott. Az igazolási eljárás a tisztviJ67