Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)
Kanyar József: Népoktatás Dél-Dunántúlon a két Ratio között (1777-1806)
azoknak a jobbmódú és tehetősebb parasztoknak, akik jól művelték földjüket, szép és mutatós állatokat neveltek, s a kor színvonalán gazdálkodtak. Kezük nyomán - mint mondani szokták - a táj kultúrtájjá vált. Ha pedig valaki kultúrtájjá varázsol egy vidéket, azt korántsem lehet - sommásan - tudatlannak, kultúrtalan- nak minősíteni még akkor sem, ha az nem tud írni és olvasni. Láttuk azonban azt is, hogy a század elején már több iskola épült, méghozzá protestáns helyeken, a falu költségén. S ha a nép nem is járt iskolába, ennek oka az volt, hogy nem látta értelmét az iskolába tárásnak, hisz társadalmi és gazdasági emelkedését nem látta biztosítottnak általa. Nemcsak az olcsóbb munkaerőre, a gyermeki munkát nélkülözni nem tudó paraszti gazdálkodásra való hivatkozással nem járatta gyermekét az iskolába a jobbágy, hanem a hasznát és az értelmét nem látta - sokszor - a gyakorlati élettől távol álló iskolai műveltségnek. A paraszti életmód, amely mindig bonyolult kölcsönhatásban állott a gazdálkodással, aligha volt - legalább is a reformkor és a neoabszolutizmus előtti kezdetekben - szinkronban a népiskolai oktatás törekvéseivel és tartalmával. Így vált inkább „tűrni tudó magyarrá”, „sorsával megelégedő magyarrá” a jobbágyparaszt, olyanná, aki „nagyon érti a természet azon törvényeit, amely szerint az, őtet robotás parasztnak szülte”.29 Lényegében tehát a paraszti emelkedés befulladása volt a legfőbb oka az iskolába való nem járásnak, paraszti társadalmunk földhöztapadtsága és kötöttsége játszotta a legfőbb szerepet népünk századokon keresztül tartó nagyméretű és tömeges iskolakerülésének. Jóllehet csak ez az iskola lett volna az az intézménytípus, amely a parasztság vagyoni helyzetére alapozott falusi életet és kasztszellemet - amely Keleti Károly szerint is az egész országban divatosan: „A zsellért lenézi a féltelek birtokosa, a hatökrös gazda meg nagy úr a faluban, kihez még a kisbíró se mer kalappal a fején szólni” - a népiskolai műveltség növekedése is enyhítette volna, vagy annak lassú felszámolásában tevékenyen közreműködött volna. * * * A népiskola a XVIII. században, mint láthattuk, a feudalizmus téli iskolája volt (Winterschule), amelyben a mezőgazdasági munkák időszakában senki („aestivo tempore nullus”), de télen is csak 22,4%-a járt a tanulóknak az iskolába. Így a városfalán megyékben, a falvak igen jelentős hányadában, tanító és oktatás nélkül nőttek fel a jobbágyfiak a XVIII. században, olyan iskolarendszerben, amely nem találta meg a társadalom legalsó régióiban élő parasztok nevelésére és oktatására a legeredményesebb lehetőségeket és a legkedvezőbb módozatokat. Ennek az oktatási rendszernek a következményeként - a XIX. század első évtizedeiben - egy világutazó angol orvos az alábbi, megdöbbntő sorokat tette közzé a régiót keresztülutaztában: „Az itteni parasztok szegények s helyzetük közös mos to has ágában” ... „szörnyen tudatlanok. A faluban csak egy vagy két ember tud írni és olvasni.” Lényegében még elmarasztalóbbak az alábbi sorok: „Nem most beszélek először erről az iskolázatlan és félig vad emberfajtáról.” Majd Bredeczky Sámuel helyismereti zsebkönyvére hivatkozva az alábbiakat írta: „A Somogy megyei erdők ritkán biztonságosak teljesen, mert nemcsak a betyárok, hanem az odavaló juhászok is veszélyeztetik őket. Ügy látszik, hogy ezeket az embereket életmódjuk, akik gyermekkoruk óta szinte állandóan a nyájat 205
