Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)
Knézy Judit: Somogy 18. századi táplálkozástörténetéről
mok, olajütők építésével is. Az uradalmak támogatták ezeket a törekvéseket, viszont a XVIII. század második felétől kezdve egyre inkább megkísérlik kezüket rátenni ezekre a javakra különféle rendezések, urbáriumok, szerződések és perek formájában. Az állattartás területén kisebb-nagyobb fajtaváltások történtek a XVIIIXIX. század fordulójára. Az ún. rácz-sertések nyomában kialakult mangalica kezdi kiszorítani a honos ún. siskadisznót. A zsírsertés megjelenése ízlésváltozással járt a táplálkozásban. A marhaállományban is történt némi cserélődés a nyugati határszélről származó fajták és a horvátországi ún. kuli marhák bekerülésével. Ekkor még egyik sem jelent belterjesebb tartásmódot, legfeljebb az uradalmak majorságaiban. A sertéstartásban viszont a kukorica termelésével megnőtt a takarmányozás szerepe; A majorsági gazdálkodásban a XVIII. század folyamán fokozatosan abbamaradt a jelentékeny mennyiségű hizlalt marha piacra vitele. Ráálltak a sertés és juhtartásból származó haszonvételek növelésére. A Jobbágyparaszti gazdálkodás keretei nem engedtek meg ilyen gyors váltást. De a legeltetési és értékesítési lehetőségek hozzájárultak bizonyos paraszti állattartó körzetek kialakulásához. Jóllehet az uradalmak jóvoltából a megye számos területén szűkültek a legelők, kiszorultak a jobbágyok a makkoltató erdőkből. Azokon a vidékeken, ahol volt ilyen célra tartalékföld, ráállhattak a helyi adottságoknak leginkább megfelelő fajta nagyobb arányú tartására, illetve folytathatták a korábban is meglevő gazdálkodási ág kiterjesztését. Így a berkes, lápos területek (Nagyberek, Bogiári Berek, Kis-Balaton szárazulatai), a folyók mente (Ri- nya, Dráva, Almás, Ókor) a marháknak nyújtott jó legelőt. A belső-somogyi falvak némelyike híres volt hizlalt marháiról. A Zselic erdőségei, a bélavári, iha- rosi, pogányszentpéteri rengetegek az uradalmiak mellett a jobbágyok sertés- nyájainak is megfelelő eleséget adtak. Aránylag kevés volt a juh és kecske a jobbágyok kezén. Az uradalmak többsége nem engedélyezte vagy korlátozta a jobbágyok juhtartását saját nyájai érdekében. A korszerűbb rétgazdálkodás kezdetei a Kapos melléki és néhány külső-somogyi községben a XVIII. század második felétől megindultak, ugyanitt gondosabb lótartással tűnnek ki a fuvarozással foglalkozó gazdák.11 i. Gabonatáplálék A gazdálkodás adataiból az derül ki, hogy a XVIII. században táplálkozási célokra a rendelkezésre álló gabonafélék közül legnagyobb mennyiségben a rozst, kisebb mértékben a kétszerest (igali járás), még kisebb körben a búzát (Sziget-vidék, Zselic délkeleti fele) használták fel.12 A kenyér alapanyaga a század második feléig jobbágyoknál, iparosoknál, de falusi értelmiségieknél is inkább csak a rozs vagy a kétszeres lisztje. Ezután már a kukorica-rozs, kukorica-búza, s néhol a tisztán kukoricalisztes kenyér vált szokássá. A nagy mennyiségben termelt zab inkább csak takarmány, legfeljebb ínséges időben pótolta a kenyérgabonát. A táplálkozásban ez idő tájt a kenyérrel szinte egyenrangúak lehettek meny- nyiségben, gyakoriságban a pép- és kásafélék. Hampo Eörse iharosberényi nő boszorkányperében 1737-ben — többek között olyan vád szerepelt, hogy azért rontott meg valakit, mert nem adott neki kölcsön „kását”.13 A kásák készítéséhez - későbbi adataink szerint — részben a másodvetésű hajdinát, kölest használták 138
