Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 14. (Kaposvár, 1983)
Tilkovszky Lóránt: Egy el nem hangzott Bajcsy-Zsilinszky-beszéd
ahhoz, hogy valami különösen barátságossá és harmonikussá tegye a magyarság és németség viszonyát történelmünk folyamán. És itt a múltat élesen és határozottan el kell választani a jelentől és jövőtől. Deák Ferencre kell gondolnunk, aki Lustkandl Vencel magyarellenes közjogi fércművére adott halhatatlan válaszának 1 ' bevezetésében ezeket írta: - Ki a jövendőről s a politikai téren teendőkről szól, ki arról értekezik, minő törvényeket kell alkotni, vagy a már létezőket miként kell módosítani, - az vélekedhetik saját felfogása szerint sokféleképpen; változtathatja s időnként a körülményekhez alkalmazhatja nézeteit: de aki a múltról szól s azt adja elő, ami megtörtént, ki valamely létező törvényt idéz, annak se a törvény szövegét, se a történt dolgokat nem lehet a saját nézetéhez idomítania, hanem úgy kell azokat 'előadnia, mint valósággal állanak. Azt mondom én t. Ház, hogy sem nekünk magyaroknak, sem a német birodalomnak, sem a két nemzet őszinte barátságának nincsen szüksége arra, hogy hol itt, hol ott, óvatoskodásból, vagy túlbuzgalomból - a túlbuzgalom amúgy sem volt soha magyar tulajdonság megkorrigáljuk a történelmi valóságot. A jövőt, ahogy Deák is írja, megítélheti ki-ki a maga esze és hajlamai szerint, akár ki is színezheti képzelete és hite szerint. De a múltnak, a valósággal megtörtént dolgoknak hagyjunk békét. A jelen szükségletei, a jövő felől való gondoskodás becsületes igyekezete és kötelessége vezetheti - és bizonnyal így vezeti - a magyar kormányt egy szilárd tengelybarát külpolitika irányába. De azt senkisem követelheti - tudtommal nem is követeli - tőlünk, hogy Szent Istvánban a tengelypolitika megalapítóját ünnepeljük, Hóman Bálint miniszter úr módjára. Vagy más miniszteri megnyilatkozásokban azzal érveljünk a tengelypolitika mellett, hogy lám már Szent István is bajor királylányt vett feleségül, nevelője pedig olasz püspök volt. Valaminő új, hamis ponyvaéposz névtelen töredékei bujkálnak itt körülöttünk és szemünk láttára e nehéz időkben - nem utolsó sorban egy szerencsétlen, múltunkat mindenáron átértékelni kívánó s azt erőszakoló történetírói kurzus szellemi szálláscsinálása nyomdokain — arról a bizonyos „ezeréves német-magyar sorsközösségéről, amiről anynyian beszélnek, de amiről a régibb magyar történetírás fóliánsai sohasem tudtak. Az igazság az - és ennek elhallgatásával, vagy éppen erőszakos, bármely jószándékú kiforgatásával sem magunkat nem áltathatjuk, sem mások szemébe nem hinthetünk port - hogy a magyar nemzet semmiféle más néppel nem harcolt annyit ezer év alatt, mini a németekkel. És ha Palacky, a csehek kiváló történetírója, azt panaszolja, hogy az árpádi magyar államalkotás és a szentistváni keresztény birodalomalapítás vert végzetszerű éket a déli és északi szlávság közé, legalább ennyi joggal panaszolhatják a németek, hogy a magyarok akadályozták meg a Dunavölgyének germánná válását a Fekete-tengerig. Sőt sokkal jogosultabb volna az ilyen esetleges német szemrehányás, mert hiszen Szvatopluk birodalmának clfújása után egészen a XIX. századig nem is jelentkezett olyan északi és déli szláv erő és szándék, amely Magyarországon át kereste volna egymás kezét. Míg ugyanakkor, már a magyar királyság megalapítása utáni évtizedekben II. Konrád, III. és IV. Henrik személyében, a középkori német-római birodalom legnagyobb császárjai törtek Magyarországon át kelet felé. Ha nem is igen jutottak messzebb seregeikkel a Rábánál és a Vértes-hegységnél, sőt néha már a kiinduló ponton, Pozsonynál eltemetkeztek. De nem azért emlegetem ezeket a régmúlt dolgokat, hogy a magyar államférfiúi és katonai lángész és vitézség nagy teljesítményeit idézzem föl egy gyarló és őseiről könnyen megfeledkezni kész nemzedék emlékezetében. Hanem azért, hogy jellemezzem Szent István és az Árpádok és rajtuk keresztül az iszonyú erejű hagyományos magyar önvédelmi magatartást. Valamint a német-római birodalom évezredes birkózását a szentistváni birodalommal, ami - fájdalom - inkább csak epizódszerűen szünetelt történelmünk folyamán, de mindig újból, más és más formában megelevenült. A német-római birodalom e keleti Drangja például szünetelt akkor, mikor IV. Béla magyar vitézei levágatták magukat Mohinál a Batu kán és Szubutáj lángeszű vezetése alatt küzdő mongoloktól, vagy amikor a lengyelek is elvéreztek Liegnitznél. II. Frigyes császár valósággal bujkált a mongolok elől. De már Babenbergi Frigyes ausztriai őrgróf - nyilván pótolni kívánván az elmulasztottakat - miután a tatárjárás előestéjén szerencsésen összeugrasztotta volt Pesten a magyar urakat Kötény kun királlyal, pedig ha Kötöny a magyarokkal marad, talán másként történik vala a mohi csata is - sietett elszedni Béla király Dalmáciába menekülése után, nyomban, a gazdátlanná vált ország nyugati határvárosait. És bizony epizód maradt, fájdalom, Kun László és Habsburg) Rudolf közös csatája is Tl. Ottokár ellen, mert alig segítették a magyar és kun fegyverek Rudolfot a császári trónra, az
