Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Függelék - 1. Somogyi Levéltári Nap '80

Mégsem így történt. A tatárok váratlan kivonulása után az ország új életre támadt. A teljesen elpusztult Duna-Tisza közi, tiszántúli és a Maros-menti részekre IV. Béla betelepítette a tatárok elől menekülő nomád kunokat. Velük együtt alán eredetű jász töredékek is jöttek. Összes számuk 200 ezer körül lehetett, persze korántsem pótolták a tatárjárás vérveszteségét. Mintegy 100 év kellett hozzá, hogy a népesség elérje a tatárjárás előtti számot. Ettől kezdve azonban a 16. századig az országot nem érte komoly pusztulás. Az 1460-as évek második felében megkezdődött ugyan a Délvidék pusztulása, az egyre erősödő török beütések következtében. A Délvidék, a Szerémség eredetileg teljesen magyar népességű volt, az ország egyik legsűrűbben lakott területe. A 16. század elejére viszont nagyon megritkult a népessége. Az emberek részben az állandó török harcokban pusztultak el, részben rabszíjra fűzték őket és a törökországi embervásárokra hurcolták, részben pedig északabbra, védettebb vidékre költöztek. A 15-16. század fordulóján az ország lakossága 3,5-4 millióra tehető, ami európai viszonylatban sem jelentéktelen. A cseh korona országaiban (Cseh- és Morvaország, Lausitz, Szilézia) mintegy 3 millió, az osztrák tartományokban pedig legföljebb 2 millió ember élt. Magyarország lakossága az európai népességnek 6%-át alkotta. ' Vizsgáljuk most már meg a lehetőségekhez képest, hogy milyen volt ennek a kereken 4 millió lakosnak az etnikai összetétele. Említettük, hogy már a honfoglaláskor itt éltek a Felvidéken a szlovákok ősei. így mondom: a szlovákok ősei, mert szlovák népről ekkor még nem beszélhetünk. Szláv nyelvű lakosság volt, egységes néppé, nemzetté való kiforrása csak az újkor elején történik majd meg. (Csak megemlítem, ezzel függ össze, hogy a magyar nyelv „tót" szava, amely a legújabb évszázadokban már csak a szlovákokat jelölte, még a 16. században sem etnikumot, népet, hanem nyelvet jelölt, a szlávul beszélőket. Tótország Szlavóniának volt hivatalos magyar neve. Ez persze ma már a történetileg képzetlenek körében mulatságos félreértéseket okoz. így az egyik történelmi regényben olvashatjuk, hogy a Muhi csatában Kálmán herceg, IV. Béla király öccse, mint Tótország hercege, a szlovák csapatokat vezette. Nem, hanem a délvidéki magyar és horvát sereget. Ebből következik egyébként, hogy a Tóth családnév nem jelöl egyértelműen szlovákot.) Tehát a szlovákok ősei itt éltek, de a mai etnikai területnél kisebb területen. Igaz, a Nagy-Morva Birodalom (latinul: Magna Moravia, aminek a helyes fordítása: Régi Morvaország volna), melynek központja Morvaországban volt, a honfoglalást közvetlenül megelőző időkben a Kárpáti-medence nyugati részére is kiterjedt, a Felvidéken a Garamig (a legújabb szlovák könyvek - nem tudni milyen alapon a Tiszát mondják határának), s a Dunántúl nyugati részén pedig lenyúlt Zalavárig. Egyébként az állam fenntartói a morvák voltak, a pannon szlávok (a szlovákság ősei) csak meghódított alattvalók. A dunántúli, a Nyitra vidéki szláv telepek egyébként nagyon ritkák lehettek (ezeken a helyeken sűrűn kerülnek elő honfoglaláskori magyar sírok), a Csallóköz pedig a honfoglalás óta színmagyar terület volt. A Felvidéken élő szlávok száma a középkorban néhány százezerre tehető. A 12. század elején Erdély déli részén feltűnnek a románok, akkori nevükön oláhok, latinul vlachok. A vlach szó eredetileg nem valamilyen etnikumot jelentett, hanem azokra vonatkozott, akik nem földműves jobbágyként, hanem havasi pásztorok módjára adóztak. Vlach telepeket sorolnak fel az oklevelek Dél-Erdélytől Morvaországig és a horvát tengerpartig. Erdélyben románok, a Felvidéken nyilván rutének voltak, Morvaországban pedig valamilyen más szláv nyelvű pásztorkodó népelem. A középkor sem etnikumot, sem nyelvet nem tartott számon, a vlachokat sem népként, hanem mint másként adózó pásztorokat vette számba. Az erdélyi vlach, oláh telepesek elsősorban Havasalföldről vándoroltak be, nem egyszerre, hanem folyamatosan, állataikat legeltetve. Itt említjük meg a dákó-román kontinuitás elméletét, miszerint a mai románok a római uralom előtt Erdélyben élt dákoknak romanizált leszármazottai volnának. Ezt a felvetést nemcsak a magyar, hanem az egyetemes történettudomány sem fogadja el. Egyrészt évszázadokon keresztül sem írásos, sem régészeti nyoma nincs annak, hogy a római birodalom megszűnése után Erdélyben dákok, illetve románok éltek volna. Másrészt kimutatható, hogy a román nép a Balkán északi részén, az egykori Trákiában alakult ki, s onnan húzódott északra, Havasalföldre, ahol számottevő kun etnikai elem olvadt bele. (Pl. a Bazarábák vajdai családja is kun eredetű volt.) Ez az északra áramló pásztornép az 1100-as évek végén, az 1200-as évek elején érte el az erdélyi medencét. Számuk azonban a középkor folyamán nem vált jelentőssé, arról pedig, hogy már a középkorban Erdély lakosságának többségét tették volna ki, éppen nem beszélhetünk. Erdély lakosságának mintegy 2/3-a magyar a középkorban, s a fennmaradó 1/3-on osztoznak a románok és az erdélyi szászok.