Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Függelék - 1. Somogyi Levéltári Nap '80

A teljes pusztulást először a Duna mentén végzett embertani vizsgálatok kérdőjelezték meg. Erről a vidékről szépszámú honfoglaláskori sírt tártak fel, s megállapították, hogy az itt megtelepült magyarok közt olyan embertani jellegek mutathatók ki, amelyek más területen nem találhatók. A mai lakosságon végzett embertani vizsgálatok viszont ugyanezeket a jellegeket kimutatják, ha talán nem is olyan arányban. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az őslakosság egy része túlélte a hódoltság korát. A törökkor két legnagyobb pusztulását a 16-17. század fordulóján vívott 15 éves háború, majd az 1683-mal kezdődő két évtizedes törököt kiűző háború okozta. Amikor Bocskai István 1605-ben megnemesíti tízezer hajdú vitézét (a családtagokkal 35-40000 ember) és elrendeli letelepedésüket Debrecen környékén, az oklevél azt mondja erről a tájról: a 15 éves háborúban teljesen pusztává lett, ember nem lakja, csak vadállatok. A legújabb kutatások kiderítették, hogy Szoboszló, Böszörmény, Nánás és a többi későbbi hajdúváros valóban erősen elpusztult, de nem teljesen ; úgyannyira nem, hogy később sok nehézséget okozott a megnemesített hajdú-betelepülők és a jobbágysorsban élő régi lakosok együttélése. Az évtizedek óta folyó, és ma is tartó vizsgálatok eredményeként ma már általánosan elfogadott, hogy a Mohács előtti 4 millió lakos 1606-ban (a 15 éves háború végén) mintegy 2,5 millióra zuhan le, majd a 17. század végére újra 3 millió fölé emelkedik. Az 1700-as évek elején tehát 3-3,5 millió ember élt az országban, de vannak, akik ennél is többet feltételeznek. A török hódoltság korának embervesztesége persze így is igen nagy. Ha csak a számokat nézzük, akkor is elveszett két évszázad népszaporulata. Ennél is fontosabb azonban, hogy a magyarság hátrányára jelentősen megváltoztak az etnikai arányok. A harcok, a török pusztítás a magyar területeket érintette elsősorban, a magyar etnikum szenvedte a legnagyobb veszteségeket. A végvári harcok súlya ís a magyarokra nehezedett. A felvidéki megyéket a pusztulás sokkal kisebb mértékben sújtotta. így a középkorban kis népességű felvidéki szlovák falvak viszonylag nyugodt körülmények közt fejlődhettek. Csak egy összehasonlítást említünk: a középkor végén Tolna megye lakossága ötször múlta felül a területre nagyjából azonos Trencsén megyét. Tolna teljesen magyar, Trencsén szinte teljesen szlovák lakosságú volt. A 18. század közepén, amikor pedig Tolna megyét már teletűzdelték külföldről hozott német telepekkel is, lakossága éppen hogy csak elérte Trencsén megyéjét. A kettő közti különbözet a török hódoltság pusztulásának eredménye. Viszonylag háborítatlanul vészelték át a török időket a rutének is az észak-keleti Kárpátok hegyei közt, ahová soha török csapatok nem vetődtek el. A németek, akiknek városai többnyire kívülestek a nagy török támadási vonalakon, kisebb portyázó csapatok ellen pedig a városfalak megvédték őket, aránylag szintén csak kisebb veszteségeket szenvedtek. Úgyszintén a románok a hegyekben. Egyébként ebben az időben kezdődött meg Erdélyben a korábban magyar folyóvölgyek és síkföldek elrománosodása. Györffy István, a kitűnő etnográfus még az 1910-es években részletesen összeállította az oklevelek, összeírások adatait a Fekete-Körös völgyének településeire. A Fekete-Körös Erdélyből folyik a Nagyalföldre, völgye sűrűn lakott volt, szinte minden 4-5 km-en egy újabb falu következett. A 16. század eleji összeírások jobbágynevei szerint lakossága teljesen magyar volt. Az 1600-as évek elején, a 15 éves háborúban a tatár és török csapatok fölperzselik a falvakat, lakóikat leölik, elhurcolják, egy részük elmenekül. Az összeírások évtizedeken át elhagyottnak, lakatlannak tüntetik a volt falvakat. Az 1620-as és 30-as években megjelennek az öszszeírásokban az új lakók, egytől-egyig mind román nevet viselnek. Az elnéptelenedett folyóvölgyi falvakba a hegyekből fokozatosan románok húzódtak le, s a magyar földesurak, akiknek kellett a munkáskéz, elősegítették megtelepedésüket. Ekkor a 16-17. század fordulójának török-tatár pusztításai nyomán románosodott el Erdély középső része, a Mezőség, Kolozsvár környéke és a bihari részek, amelyek korábban magyarok voltak. Egyébként a román bevándorlás végig tart a 16-17. században, Havasalföldről és Moldvából, de különösen felélénkül a 18. század első felében. Erdélyben, ha a viszonyok elmaradottabbak voltak is, mint Magyarország más részein, de 1711 után béke volt és a jobbágysors, ha nehéz volt is, nem volt elviselhetetlen. Havasalföld ekkor a fanarióta vajdák uralma alatt állt. A fanarióták a nevüket Konstantinápoly görög városrészéről kapták, előkelő és gazdag görög emberek voltak, akik pénzért vásárolták a Portán a vajdaságot; a Porta annak adta, aki a legtöbbet ígérte. Trónra kerülve nemcsak a lefizetett portai pénzt akarták beszedni, hanem rövid és bizonytalan uralmuk idején igyekezetek minél