Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Függelék - 1. Somogyi Levéltári Nap '80

már nem is avarokról, hanem magyarokról van szó. Szerinte tehát a magyar nép egy része már a 7. században beköltözött volna Magyarországra. Ezt nevezi ő első honfoglalásnak, amelyet majd a 9. században követ az eddig is nyilvántartott második. Elméletét László professzor egyrészt a magyar középkori krónikák hagyományával támasztja alá, amelyek a magyarok első, majd második bejöveteléről beszélnek. Igaz, a krónikák szerint az első ideérkezők a hunok voltak, akiket azonban ők egynek vesznek a magyarokkal. Föltehető tehát, mondja László Gyula, hogy a nemzedékeken át öröklődő szájhagyományban összekeveredtek a dolgok, s a hunokon az avarokat kell értenünk, akik viszont nem is avarok, hanem magyarok lettek volna. Másik érve, hogy olyan területeken, ahol az Árpád-korba benyúlóan csak avar temetőket találunk - közbevetőleg: a régészek azt mondják, hogy a mellékletek alapján világosan meg tudják különböztetni a honfoglaló magyar és avar sírokat — a helynevek kezdettől fogva magyarok. Mivel a helyneveket a később jött mindig átveszi a már ott talált lakosságtól, ebből azt következteti, hogy az első telepesek magyarok kellettek, hogy legyenek. A nagy nehézséget persze az okozza, hogy a sírleletek arról nem vallanak, hogy az eltemetettek milyen nyelven beszéltek. A történészek, kevés kivétellel nem fogadják el a kettős honfoglalás elméletét. Arra hivatkoznak, hogy régóta tudott: az avarok, magyarok, onogurok, az ezen a tájon évszázadokon át kavargó népek mind valamilyen rokonságban voltak egymással, műveltségük sok azonos vonást mutat fel. Mindez azonban nem ok arra, hogy egy nyelvet beszélő, azonos népnek tekintsük őket. Akadnak, akik azt is kétségbe vonják, hogy a sírmellékletek megváltozása valóban egy új nép beáramlásával van-e összefüggésben. A kérdés tehát eldöntetlen, egy azonban bizonyos: a honfoglaláskor itt talált - föltehetően rokonnépekből álló - töredékek az Árpád-kor első évszázadaira teljesen felszívódtak a magyarságba. IV. Béla korára, 1240-re az ország lakossága tehát egymillió nyolcszázezer-kétmillió főre emelkedett. Ebben a számban benne vannak a királyaink által betelepített szepesi és erdélyi szászok is. Azi 241-42. évi tatárjárás viszont katasztrofális pusztulást hozott. Az elpusztult és többé újra nem éledő községek számbavétele alapján úgy tűnik, hogy a síkvidéki, főleg nagyalföldi települések mintegy 60-80%-a eltűnt. A peremvidékeken, mocsaras tájakon a pusztulás 0-20%-os volt. Országosan ;O°/Q-OS emberveszteségről beszélhetünk, azaz a kétmillió lakosból megmaradt egymillió. Nem volt tehát alap nélkül, amikor egy ausztriai szerzetes 1242-ben azt írta krónikájában, hogy „Magyarország 250 évi fennállás után megszűnt létezni." Benda Kálmán előad