Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Erdősi Ferenc: Somogy megye közlekedési hálózatának kialakulása a XIX-XX. században. (Második közlemény)

Az 1934. évi állapot két fő jellemzője, hogy még a magánvállalatok uralták az autóbuszközlekedést (csupán a Siófok környéki vonalak- tartoztak a MAVART-hoz), és hogy a megyén belüli vonalak még nem alkottak összetartozó, egymáshoz kapcsolódó hálózati rendszert, tehát az utazást csak néhány helyen lehetett átszállással buszon folytatni. Az egymástól területileg szétszórt vonalak közötti gyenge kohézió mindössze két kisebb, Kaposvár, ill. Siófok központú csomósodás létrejöttéhez volt elég. Az utóbbi tulajdonképpen csak a nyári'hónapokban (általában június 24-szeptember 2. között) töltötte be azt a szerepét, amikor a Budapest-Balatonföldvár közötti, valamint a siófok-veszprémi és a siófokszekszárdi járatok képezték a forgalmát. (A veszprémi járat csak vasár- és ünnepnapokon közlekedett.) A Siófokon összefutó nagytávolsági vonalak azonban a megyének csupán ÉK-i csücskét szelték át. A többi, rövidebb távú, a megyén, sőt esetenként a járáson belüli összeköttetést vagy a vasútállomás megközelítését szolgáló vonalakon naponta átlag 2-3 járatpár közlekedett. Regionális jelentősége a kaposvár-pécsi vonalnak volt, de ezen utashiány miatt nem mindig közlekedtek végig a buszok. Az 1934. és 1939. évi vonaltérkép összehasonlításakor megállapíthatjuk, hogy a fejlődés nem vertikális jellegű, nem annyira a korábbi hálózat bővült hozzácsatlakozó új vonalakkal, hanem a régi vonalak egy része (igal-kaposvári, fonyód-balatonfenyvesi) megszűnt, miközben másutt meg új vonalak nyíltak. Az 1939. évi, még igen ritka hálózat fő jellemzője, hogy a túlnyomóan MÁVAUT tulajdonban levő vonalainak jó része közvetlenül vagy közvetve megyeszékhelycentrikus (13. ábra). A Kaposváron összefutó fő vonalak egyike a Dél-Dunántúl gazdasági és kulturális központjának, Pécsnek az elérését, a másik (a megye legjobb minőségű útján) a szomszédos Zala megye akkori legnagyobb városának, a DNy-Dunántúl legfontosabb közlekedési és kereskedelmi központjának, Nagykanizsának az elérését szolgálta. Az akkoriban még Zala megyéhez tartozó idegenforgalmi üdülőközpont, Keszthely és Kaposvár között is lehetett már közlekedni, - böhönyei átszállással. Belső-Somogy vasúton csak átszállással megközelíthető három nagyközségével (Kadarkúttal, Nagyatáddal, Babócsával) és Barccsal Kaposmérőn keresztül ugyancsak közvetlen autóbuszvonal kötötte össze a megyeszékhelyet. Két olyan vonal volt Somogyban, amely nem szolgálta Kaposvárt. Az egyik, a rövidebb vonal az akkori egyik járásszékhelyet, Lengyeltótit segítette hozzá a bu dap est- nagykanizsai vasút boglári állomásának eléréséhez és a Balatonhoz való eljutáshoz, a másik, a hosszabbik vonal a sió fokszekszárdi volt. A második világháború első éveiben valamelyest még fejlődött az autóbuszhálózat, de az egyre érezhetőbbé váló üzemanyaghiány következtében 1943tól megszüntették az elsősorban üdülési célokat szolgáló, vagy a vasúttal valamiféleképpen helyettesíthető vonalakat. Ilyenformán 1943 őszén a MÁVAUT már csak a Kaposvár-Böhönye-Nagykanizsa, a Kaposvár-Igal-(Somogyszil)-Törökkoppány vonalat tartotta fenn, de volt néhány magánvállalati kézben levő egészen rövid vonal, amely még működött.