Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

ellenében - szélesíteni, a népképviseletből születő és áhított felelős kormányzat mellett pedig megőrizni kívánta. A centralisták - egyideig csak a jövőre gondolva - népképviselet és felelős kormányzat létezése esetén ellenezték a határozati joggal rendelkező középszintű önkormányzatot, mert szerintük a tökéletes polgári államszerkezetben döntési jog csupán a helyhatósági autonómiákat, tehát a községeket-városokat, elsősorban pedig a mindenható törvényhozást és az általa széles körű hatalommal felruházott felelős kormányt illeti; következésképpen a megyék nem lehetnek mások, mint legfeljebb a végrehajtó hatalom igazgatási szervei. A neoabszolutizmus, továbbá a vele azonos irányt követő magyar újkonzervatívok a megyei törvényhatóságok jogkörének lehető szűkítésével is a nemfelelős - abszolutista - központi hatalmat törekedtek erősíteni, e hatáskör-csonkítás révén is manipulálandó megyékre épült és ezért ugyancsak manipulálható törvényhozást a kormány kiszolgálójává, azon újkonzervatív program elfogadójává, kivitelezésének pedig legalizálójává tenni, amely azt tűzte ki célul, hogy az adott hatalmi rendszert és a feudalizmus lényeges elemeit egyfajta „modernizálás"-sal menti meg. Persze, a neoabszolutizmus kormányzati és a megreformált feudalizmus társadalmi-politikai rendjét hosszú távon modernizált formában sem stabilizálhatta az újkonzervatív megoldás, hiszen a polgári fejlődés egy mesterségesen megszabott határnál nem állítható véglegesen meg. Rövid távon viszont egyik alternatíva sem minősíthető eleve illúziónak. Az, hogy a három koncepció közül gyakorlatilag melyik jut - legalábbis ideiglenesen - győzelemre, az erőviszonyok alakulásának függvénye volt. Azé, hogy külső és belső - társadalmi és politikai - erők aktív vagy legalább passzív támogatásában melyik kap nagyobb lehetőséget, illetőleg eszközt a másik kettő legyűrésére. A kérdést az első menetben azután az 1848. évi forradalmak végül is a kossuthi megye-koncepció javára döntötték el. FORRÁSOK A Magyar Tudományos Akadémia az 1960-as évek derekán nagyszabású vállalkozásba fogott: beindította a tíz kötetre tervezett Magyarország története munkálatait, azzal a céllal, hogy törénettudományunk addig elért eredményeit summázó, egyszersmind közérthető összefoglalást adjon nem a szakma művelőinek, hanem a magyar múlt iránt érdeklődő, tehát szélesebb olvasóközönségnek a kezébe. Ebből következett az az irányelv, hogy csakis már meglevő ismereteink rendszerezése a feladat, azaz új kutatásokra, amelyek a munka befejezését a messzi távolba odáznák el, sem idő, sem szükség nincsen. Ámde történelmünknek jócskán akadnak olyan fehér foltjai, amelyek közül legalább a leglényegesebbek eltüntetésének szükségességét maguk a szakmai művelői is egyre nyomasztóbban érzik. Másrészt az elsőrendű forrásoknak olyan egész sora létezik, amelyeket mindeddig nem, vagy nem kellő mértékben vont be kutatási körébe a tudomány. A „tízkötetes" munkálatai e körülményeket még inkább tudatosították, és nagy ösztönzést adtak ahhoz, hogy végzésükkel párhuzamosan kutatóink figyelme az érintett fehér foltokra, illetőleg az elhanyagoltabb forráscsoportokra irányuljon. Ennek folytán az Akadémia vállalkozásának jóvoltából és a vállalkozásnak mintegy melléktermékeként számos olyan munka született, amely egy-egy szakmai problémának, vagy vitatott kérdésnek, ha nem is végleges eldöntésére, de arra kísérletet tesz, hogy egy adott kérdést közelebb segítsen a megoldás felé. Ilyen céllal íródott a jelen tanulmány is, amely részben azt vizsgálja, hogy Magyarország megyéi, illetőleg megyei nemessége a reformkor egy meghatározott periódusában meddig jutottak el a polgári reformok igenlésében, részben pedig azt tekinti át, hogy a különböző politikai irányzatok milyen elveket vallottak a centralizáció és a megyei önkormányzat