Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

akkor mérhetetlenül felduzzasztott, ugyanakkor egy-egy üggyel nem a legjobban ismerős központi apparátust kell foglalkoztatnia. Arról nem is szólva, hogy bármelyik lehetőség választása esetén akkora hatalom összpontosul nála, amely mellett egyrészt az egészséges helyi kezdeményezések nem juthatnak levegőhöz, másrészt, amely önmaga számára is áttekinthetetlenné válik, és kitermeli magából a kormányzottaktól való elidegenülés veszélyét. Ha viszont nagyobb területet és több helyhatóságot egyformán érintő, azaz középszintű ügyekben is a községi és városi önkormányzatoknak engedi át a szabályozás jogát, olyan összevisszaság kialakulásában bábáskodik, amely az igazgatás normális funkcionálásának kerékkötője lesz. Az ellenzék megyebarát, kossuthiánus irányzata pontosan érezte és elvileg helycsen vallotta, hogy demokratikus alapokra épülő polgári államban ugyancsak szükséges az olyan középszintű szervezeti egység, amelynek hatásköre nem korlátozódik a kormányhatározatok végrehajtására, hanem középszintű ügyekben a saját illetékességi területén döntési joggal is rendelkezik, és amely e döntések foganatosításáról és ellenőrzéséről saját hatáskörében ugyanúgy gondoskodik, ahogy a kormány a maga végzéseivel teszi. Más megfogalmazásban: a középszintű szervezeti egységek funkciója nem szűkíthető a központi hatalom döntéseinek végrehajtására, azaz nem degradálhatok pusztán igazgatási egységekké, hanem meghatározott kérdéskörökben és megszabott területi illetékességgel döntéshozó jogot is kell kapniuk, illetőleg - a megyék esetében - meg kell tartaniuk, azaz bizonyos keretek közt önkormányzatoknak kell maradniuk. Olyan önkormányzatoknak azonban, amelyek az alapszintű autonómiák - a községek - megszabandó hatáskörét nem csonkítják, sőt egyenesen ezen alapszintű autonómiákra épülnek. Az is magától értetődő, hogy saját döntéseik végrehajtását, illetőleg végrehajtatását nem várhatják el a kormánytól, illetőleg annak közegeitől, hanem foganatosításukról alkalmazott vagy választott tisztviselők útján önmaguknak kell gondoskodniuk. Külön kérdés, hogy a végrehajtást kinevezett vagy választott közegek által célszerűbb-e eszközölni. Kossuthék az utóbbi mellett törtek lándzsát abból a megfontolásból, hogy az önkormányzatnak szellemével a választás elve jobban összefér, mint a kinevezésé, egyúttal pedig a polgári joggyakorlatnak egyik formája is. A központi intézkedések - törvények és kormányrendeletek - végrehajtása az önkormányzatokban elméletben történhet az autonómián, annak közegcin át. de történhet külön kormánytisztviselők révén is. Kossuthék az első megoldási forma mellett kardoskodtak azzal a gyakorlati indoklással, hogy a megyének mint önkormányzatnak saját határozatai realizálásához úgyis kell végrehajtó apparátust fenntartania, két párhuzamos apparátus viszont pazarlás és felesleges. Elvileg azzal támasztották alá ezen álláspontjukat, hogy a nélkülözhetetlen megyei önkormányzat létezése miatt a központi hatalomnak nincs többre szüksége annak ellenőrzésénél, hogy az önkormányzatok eleget tesznek-e és milyen formában az ő végzéseinek, hiszen a puszta ellenőrzés is felfedheti a mulasztásokat, és kellő intézkedések megtételére indíthatja a kormányhatalmat. Adósak maradtak viszont annak meghatározásával, hogy a fenti esetben a kormány hogyan lehet képes hatékonyan eljárni az önkormányzattal szemben, és mi módon tud döntéseinek érvényt szerezni. Pedig azon kérdés megítélésének kulcsa, hogy a kormány kockázat nélkül ráruházhatja-e a végrehajtást bármilyen szintű autonómiára, éppen az e kérdésre adandó megnyugtató válaszban lenne feltalálható.