Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

politika részesének, és a szabadság becsülésérc tanította őt; ezen át legfőbb gátjává lett a főhatalom önkénnyé fajulásának, oltalmazójává egyesek és testületek szabadságának. Továbbá: a jogegyenlőséget legalább az arisztokrácián belül tartotta fenn, és ezzel az alkotmány békés továbbfejlődésének közvetítő elemét őrizte meg. Végül: századokon át pótolta a törvényhozás hiányait, és egy sor igazgatási terhet levett a központi végrehajtó hatalom vállairól. Mindezek alapján a nemesi liberálisok elsöprő többsége azt vallotta, hogy a municipális szerkezet, azaz a megyerendszer múltra, jelenre és a jövőre vonatkozóan a magyar nemzet „megbecsülhetetlen", „legdrágább kincse", évszázadok tapasztalatai szerint „közállományunk oszlopa", „az alkotmány védbástyája", az „alkotmányos szabadság élőfája", „a nemzeti lét életere", „a magyarság pajzsa". „A múltra nézve az országot kimentette a vész hullámaiból", és nem hagyta, hogy „rendetlenség" vagy „népzajgás" olvassza fel; főleg neki köszönhető, hogy a magyarság „annyi viszontagság után még mint nemzet él"; mert a megyerendszer emelt gátat „a korlátlansági vágyak özöne" elé, és nyújtott menedéket a szabadságnak; megvédte a nemzetiséget „és felrázta a tespedést". Eme funkcióit a jelenben sem veszítette el: Párizs zavargása egész Franciaország sorsáról dönthet, Magyarországon a rendetlenség tovaharapódzásainak gátat vethet a megyei szerkezet; ma is a nemesség egészét tudja összpontosítani, és annak minden tagja rajta keresztül hivatott hozzászólni a nagy nemzeti ügyek intézéséhez. A jövő-re vonatkozóan pedig oly ígéretet tartalmaz, hogy az összpontosítással érvényt tud szerezni a saját többsége érdekeihez közelálló érdekeknek is, hisz a nemesség zöme életmód, kereset, szokás és igény tekintetében a köznéptől alig különbözik. Mindezek miatt — Kossuth szavai szerint - „szent pietas szerelmével" kell minden hazafinak ragaszkodni hozzá, hiszen a magyarság megsemmisülésével járna, ha elveszítené. A törvényhozásnak pedig kötelessége őrködni a municipiumok jogfenntartó és sérelemorvosló hivatásának sértetlensége felett. Kossuthék azonban a megyerendszert korántsem adott állapotában kívánták konzerválni. Ök a megyének alkotmányőrző, nem pusztán végrehajtó, hanem politikai fórumot biztosító funkciója, annak széles körű érvényesítése mellett szálltak síkra. Nem hunytak szemet a megyei élet és igazgatás árnyoldalai felett, sőt gyakran kíméletlenebbül és mélyebbre hatóbban ostorozták azokat, mint a megyei szerkezet konzervatív vagy kormánybarát ellenfelei. Felléptek a megyei élet iránt néhol és időnként mutatkozó részvétlenség ellen, és „puszta parádé"-nak minősítették azon megyeiek liberalizmusát, akik szavaiknak a megyei politikában nem tettekkel adnak nyomatékot. A törvények végrehajtásának megyei elmulasztását oly bűnnek tekintették, amely az egész megyerendszer jövőjét teheti kétségessé. Elítélték Fejért, amikor az 1842 őszén törvényellenesnek nyilvánította a Helytartótanács azon rendeletét, amely az adóhátralékért a megye tisztviselőit akarta felelőssé tenni. Ismételten szorgalmazták a megyei tisztviselők ellen emelt panaszok gyors és maradéktalan orvoslását, fejükre olvasva az érdekelteknek, hogy „amely osztály nem képes a társaság életmozgalmait a közönség elégedésére intézgetni, az önmaga tört pálcát önmaga felett". Kikeltek „a provinciális szellem és érdekhaj hászás" ellen, amely „magasabb politikai kérdést a közvetlen érdek szűk rámájába szorít", és nem hallgatták el, hogy erre a megyerendszerben bizony megvan a csábítás. Tudták, hogy a megyékben a hivatalokért tülekedés könnyen a meghasonlás magvait hinti el. A harmincas-negyvenes években meghonosodott lélekvásárlást, „az ólmosbotos fanatizmust", „a bor-pálinkával poten-