Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma

hattá meg a szép társaságok tónusát, és a magyar nyelv szépségeit a köznép körében kereste, nem számíthatott sem megértésre, sem elnézésre az irodalmi vczérség német klasszicizmuson nevelt gondolkodása előtt. Milyen megvilágítást kapott ezek után Csokonai műveltsége? Már a Dayka-versek bírálatával kapcsolatban láttuk, hogy Kazinczy mennyi érzéketlenséggel tért napirendre Csokonainak rendkívüli módon haladó verstani megállapításai felett. így nem is csodálkozhatunk, ha Kölcseynél ezt olvassuk: „Csokonai sem Bürgernek, sem Daykának philologiai ismereteikkel nem birt. . ." Bár elismeri, hogy ,,. . . ő különben a tudományokat szerette és gyakorlottá", valamint azt is, hogy „az idegen litteraturákkal jókor ismerkedett", de végül is ez a véleménye: „Ugy látszik, hogy ő bár az öreg Sulzert ismerte is, de még sem fogta fel az aesthetikának szellemét, s nem érzette eléggé tisztán azt, amit Íróink közül sok mások is nem éreznek, s ami Báróczyt és Daykát nagyokká tevé." A fiatal Csokonairól pedig így vélekedik: „. . . ugy látszik, hogy midőn a Diaetai Múzsa megjelent, még a német literaturát vagy nem ismerte, vagy nem igyekezett a németeket követni, kik közül Bürgernek olvasása késői darabjainak legnagyobb részökön megtetszik. A Diaetai Múzsából ugy látszik, hogy az ifjú az olasz poétákat akarta inkább ismerni. Az Angelica Metastasioból tétetett által, de az apróbb, olaszból fordíttatott dalok, Eschenburg Beispielsammlungjából vétettek, ugy látszik, hogy a korban ezen gyűjtemény volt kézikönyve." A továbbiakban pedig kijelenti, hogy Csokonai költeményeit részint Bürgerbcn, részint az említett Eschenburgban, részint pedig az 1804-iki bécsi almanachban lehet megtalálni. S ezek után elhangzik a másik nagy vád, az elsőnél még lesújtóbb: „Különös, hogy épen az, aki leginkább prédikálta literaturánkban az originalitást, legtöbb darabot idegenek után készített, s nem több szabadsággal, mint Verseghy a maga dalait, melyeknek origináljaikat Ramier gyűjteményéből maga kimutogatta . . ." De ez még nem minden. Csokonaival megesett, hogy még azt a költői tüzet, melyet ő a művész ösztönösségével magában érzett, s melynek alapján a költőt a versgyártótól megkülönböztette, még ezt a tüzet is megtagadták tőle. „Csokonai mint lyrikus Bürgerrel, a mieink közt pedig Daykával tétethetik együvé s mindenik mellett hátra marad. Nincs benne tüz, mint azon kettőben, s azt a psychológiai festést, azt a csint és teljességet, mely Daykának sajátja, ő nála hiába keresnéd. Ö olyan lángolásra sem emelkedik soha, mint Bürger . . ." Aztán így folytatja: „Csokonai az érzésnek hangját csak tanulta, s a vcrsclésnek minden tudománya mellett sem adja azt oly szépen, oly csínnal vissza, mint Himfy." A verselés tudománya? Mintha itt látszanék valami, amiben a költő kegyelmet kap. Valóban, verselésének könnyedségét, „ömlését", mint Kazinczy írta, tán ez az egy jó tulajdonság volt, melyet soha senki nem vitatott el tőle. Ezt Kölcsey sem tagadja: így írja: ,, . . . a kezdet. . . ha nem nagy talentumot is, de nem középszerű könnyűséget árult cl, s az ifjú poéta temérdeket öszveírt." S bírálatának konklúziójában, az utolsó mondatokban még egyszer megemlíti ezt a sohasem tagadott „jótulajdonságot": „Nincs veszedelmesb, az íróra nézve, mint sokat írni, s ez a sokat írás, a mellett, hogy a munkákat gondatlan készületűekké teszi, a tanulástól elvonja az írókat. . . Mert valóban mindig több van tanulni, mint tanítani való."