Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma

Kazinczyra nézve mindenesetre érvényes volt e csillogás vakító természete, mert nem sikerült tőle meglátnia a belső értékeket sem a Dorottyában, sem pedig Csokonai egyéb műveiben. A „művészi egység", a „pszichológia", vagy a „jellemábrázolás" meglátására nincs szeme. Ami bírálatában egyedül tartalmi vonatkozású, a görög istenek megjelenéséről tett észrevétel, ez is csupán a nyelvnek alávetett klasszicista merevségéről tanúskodik és arról, hogy Kazinczynak nincs érzéke a komikus költészet iránt. A versmérték dönti el a költemény tartalmi mozzanatait. Szempontjai tehát a legkülsőlcgescbbek ugyanakkor, mikor az első méltó bírálat már elhangzott Csokonai ügyében. A rendetlen életű, plánum nélkül való, mizantróp és cinikus Csokonai lett az oka, hogy a nyelvújító szellem, mely röviddel előbb még haladó tartalomként mutatkozott, egyszerre fejlődést gátló formalizmussá vált. Mint ahogy nem tudott beilleszkedni korának társadalmi rendjébe, éppúgy nem találta meg helyét korának irodalmi csoportosulásaiban sem. A magyar verscsinálásról szóló tanulmányának bevezetésében ezt olvassuk: „A verscsinálás nem poesis; mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében, és mind ezeknek felöltöztetésében áll: a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos regulákra vételére, s külső elrakására ügyel... A honnan lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nem ír is; és ellenben jó verseket írhat valaki de azért nem poéta. Legjobb ha a kettő együtt van." Ez teljesen új hang a magyar irodalomban. A tudós nyelvművelők táborának érthetetlenek ezek a sorok. De a következők is, ahol - tanulmányának jegyzeteiben - gondolatait még jobban kifejti: „A poesis lélek, amely elevenít, cnélkül a verscsinálás megholt állat. Láczai az egész dolgot a táncoshoz hasonlítja, a ki ha szép termetű, kedves, ha nem táncol is; az idomtalan ember pedig a táncot is elcsúfítja ... A poéta hát csak poéta vers nélkül is; de a kire születésekor Melpomene mosolygó szemekkel nem tekintett, akármely szép verseket írjon is, a Minerva truccára, de azért nem lesz poéta, hanem csak versjártó. Ezek azok, kiktől már alig fér az ember a Parnassuson Aki így gondolkozott, annak valóban nem volt mit keresnie Kazinczy körében. De sehol másutt sem. Mert a költő - szavai tanúsága szerint - magasabb igényeket hirdet, mint a nyelvművelés korabeli szempontjai. A tehetség igényével lép fel, és meg tudja különböztetni az esztétikai tartalmat a formától, melyre Kazinczyék köre még képtelen. De a debreceni, szűk baráti körhöz tartozó Fazekas Mihály, a Ludas Matyi későbbi költője sem tudja méltányolni Csokonait. Azok között van, akiknek nincs érzékük a humor, a komikum iránt, és ő is bírálja a Dorottyát. Hogy menynyire komolyan veszi ezt a bírálatot, melyet 1804. szeptember 29-én írt, mutatja, hogy nem a saját nevét, hanem „Füsüs Ilona" és „Jámbor Ilona" debreceni idős leányok nevét használja fel, képletesen, a kritikára.

45 Pedig Csokonai ekkor már megírta a második „Előbeszéd"-et is a Dorottyához. Ebben hosszan magyarázza, hogy - bár ismert helyeket szerepeltet az eposzban - Kaposvárt, a herceg kastélyát (ahol ő különben sohasem járt, mondja) nehogy azt gondolja valaki, hogy a somogyi társaságot akarta kifigurázni. Alakjai nem Somogy megyében látott, ismert alakok, hanem a költői képzelet teremtményei, általános, emberi tulajdonságokból felépítve, melyeket mindenütt meg lehet találni. „A Mátyás király palotájáról Füsüsné is tud beszélni valamit, ha járt volna benne - írja Csokonai